MTFSZ Portál

Persze ez a vakon repülés nálam nem számít kuriózumnak, de most emelkedjünk felül a hétköznapi cinizmuson. 2003-at írunk, és ha Éjszakai OB, akkor ligetes. :irked: Ez úgy látszik valami konstans perverziója a mindenkori ÉOB rendezőinek, persze tisztelet a kivételnek. Köztudott, hogy a ligeteseket nem egyszerű kihelyesbíteni, és amit nappal hézagos kiolvasni és letájékozódni, az éjszaka felér egy pikánsabb tökön szúrással. :yuck: A korábban születettek ráadásként egy emberként dermedtek meg a terep hallatán, amikor kiderült: Koloska-völgy, mint egy lidércnyomás, úgy nehezedett mindenki lelkére. Szerencsére én még betöretlen szűz voltam terepet illetőleg, úgyhogy csak a szájelhúzásokból és fejcsóválásokból tudtam meg, hogy nagy kalandba vágom a fejszémet, habár 18-asként még igen baráti menüre számíthattam, és az éjszakai pocokrallykat amúgy is szerettem. Mindenek előtt még szerválnom kellett egy fejlampiont magamnak aksistól, mert, amit korábban kaptam Tasitól az egyik edzésen kigyulladt és porig égett a hűvösvölgyi Nagy-réten. :irked: Ám pont kapóra jött a mezítlábas tájfutó-zsonglőr Sproki, akinek jordániai kiruccanása révén elutasították a kérvényét, hogy selejtező nélkül indulhasson a döntőn (akkor még volt ÉOB selejtező is), így az ő felszerelését kuncsorogtam el, megígérve, hogy azt már nem egy maroknyi kupac hamuban fogom visszahozni. :rolleyes:
Bátyámmal utaztunk ki a Balatonfüred feletti sztyeppékre, habár ő csak dezinformátori feladatkörét látta el a majdani átfutó ponton, aminek végül egyedül csak (minden szándékosság nélkül) Csabi esett áldozatul. :p De ez mindegy. Lényeg a lényeg, mihelyst végre leszállt az éj, és bagolyhuhogások csiklandozták a füleinket, végre valahára kidöcöghettem a rajtba. Szokás szerint nem egyedül, szokás szerint sötét kék szalagot keresve (mi sem egyszerűbb éjszaka), szokás szerint senki nem akarta felkapcsolni bemelegítéséhez a lámpáját, szokás szerint, ennek rendje és módja szerint kevertünk már a rajtra is. :doh: Persze az izgalmaktól a koponyacsontom belsejét verdeste az adrenalin, mint az idő tájt általában, de ez kivétel nélkül az első 2-3 pont megfogása után mindig elillant és normál versenyhangulatba csapott át. Az első kordonban a csuklómra fröccsöntöttem a szimbóleumot, hogy egy hajótörést is túléljen, majd import nógrádi térképnylonnal neki is lendültem a derbinek! ->

Az első két pont helyszínét valami horrorfilm játszótéri jelentéből választották, már csak a zombi gyerekek hiányoztak, ráadásként a térkép háttérmintázatának is egy tarantula pókháló 2 dimenziós lenyomatát sütötték alá. :eek: Aztán zombi-gyerek helyett találkoztam az előttem rajtolt Halász Balázs kollégával is, akit kőkemény 300m-rel a rajt után értem utol. Görögtüzek villantak az égen, mákomra nem sokáig kellett egyedül sportolnom. Aztán a hármas pont útvonalával bizony örökre adós maradok. Annyit tudok, hogy elindultam a szaggatott ösvényen, majd a pont környéki összes féregjáratot (tisztáscsíkot) végigsimogattam folyamatos "mayday" jelzés kíséretében, pedig a térképre ránézve nem tűnik egy gordiuszi csomónak a feladat helyes megoldása, de nekem még ezt is sikerült elba... Kegyeleti okokból nem szeretnék a végén nagy mérleget készíteni a hibák összeadásával, de itt elment két kövér perc sajna. A 4-es pont megfogása jól jellemzi a ligetesek értelmezhetetlenségét. Nem sokat érzékeltem a táj változásából egyszer csak úgy éreztem, hogy már sokat jöttem, majd porfelhőt keltő kézifék után fordulásból már dugattyúztam is a pontot. A következő átmenet könnyebb volt, mint amire számítottam, és nem kellett körbeszirénázni az egyes-zöldet. Azt a kőrakást pedig, mintha a szimból-jelkulcs füzetében lévő kisábrából ollózták volna ki, egy az egyben úgy nézett ki. :rolleyes: A 6-os pont megfogásáért minimum kijárt volna nekem a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, olyan szépen siklottam rá az én tisztáscsíkomra, és tudom, hogy vannak olyan uppsalai lakosok akiknek ez nem ment ilyen könnyen. :p 7-es, 8as, 9-es pontok viszonylag egyszerűen megvoltak, majdnem rákaptam az ürgevadászatra is a szavannán. Aztán sajnos a 10-es pont egy fokkal heroikusabb küzdelmet hozott. Azt nem tudom megmondani mi történt, dehogy a laikus külső szemlélőnek csupán egy GPS nélküli pocsolya-részeg, talajlakó Geocachingelő lehettem, az tuti. :irked: Pedig 100m-rel előtte még képben voltam. Úgyhogy 4 zsíros percet eltapsolva, gyakran szuicid gondolatokkal a fejemben, tudtam csak továbbhaladni, de csupán 38mp hátrányt halmoztam fel ezidáig! A 11-es átfutó pontot érintve Csonti sörös böffentései és bátyám sikítása kíséretében nyargaltam tovább a 12-esre, vigyázva, hogy a lábam köré ne csavarodjon a befutó kordon, amit egyedi megoldásként kereszteznünk kellett. (kordon végül nem volt és a leszálló pályáknál ismert pálya széli fényjelzés is hiányzott) A bűvös 13-as méltó maradt a misztifikus hírnevéhez, mert rákényszerített minket egy újabb felesleges kurflira, aztán a 14-es volt az aznapi feketelyuk mélypontja. Látszólag nem történt rá semmi különös és komolyabb időhátrányba sem kerültem emiatt, ám a közbeeső táj kétségbeejtően túlvilági volt és jellegtelenségét semmmi se példázza jobban, minthogy jómagam a konkrét pontfogásnál sem érzékeltem szemet kibökő különbséget a ligetes és az egyes-zöld között. Még jó, hogy a csürhém közben felduzzadt 4 főre, így sikerült teljes röntgen-üzemmódban átvilágítani az ottan elterülő bizarr ökoszisztémát. 15-ös, 16-os említést sem érdemelnek, a 17es annál inkább. Egy terebélyesebb déli kerülőt választottam, kishíján a 71-es főutat használva. Amikor kiértem a 16-os utáni dózer útra éreztem a mámorító esőben, hogy halványul a lámpám, úgyhogy konzultációra invitáltam kollégákat, hogy valaki álljon már előre. Az egyik közölte, hogy épp most cserél másodszorra elemet, a másik egy csípős gúnyos vigyor kíséretében dugta az orrom alá azt a masszát, ami valamikor még a térképe lehetett. Miután ráeszméltem kiváltságos helyzetemre, szó nélkül cammogtam tovább elől. K.O. Ádám viszont más felé mehetett, mer 2 percet vágott ránk ebben az átmenetben. A 18-asról kiérve nylonostul majd’ átszakították az esőcseppek a térképemet, úgyhogy nagy vágtába kezdtem mielőtt még egy villámcsapás krátert égetne a közepébe. :irked: Aztán a 21-esen még magunkra tekertünk egy-egy Amazonas menti dinoszaurusz evő Anakonda hosszúságú szeder indát, mire végre átestünk az állványon. Hál’ Istennek innen már szentjánosbogarak fényénél is odanavigáltunk volna a pontokra, de erre aztán nem lett szükségünk. A befutó pontot megfogva háborgó ifjú lelkem végre úgy érezte férfivá érett ezen a mérkőzésen. :drunk: Az egész esemény keménységét jól példázza, hogy az összesen 194 lelket számláló verseny mezőnyéből csupán tízen jöttünk 10 percesek alatti km-eket! :eek:
Bár minden kellemetlenséget leszámítva, azért rendhagyó egy OB volt, amit végtére is élveztem. De ami ennél is a lényegesebb, hogy ezen hiábákkal tűzdelt futás eredményeképp, végre valahára csak bezsebelhettem életem első éccakai bajnoki címét! :up:
Read more...

Én egy nagy marha vagyok saját eszűleg - jutott eszembe Fülig Jimmy levelezése amikor szombaton megérkeztünk Bad Mitterndorfba. Hátunk mögött hagytuk az évszázad legjobb magyar telét, hogy ismét olvadó hóban versenyezhessünk... Ez nemcsak azért volt baj, mert lélekben a Normafa hóviszonyait vetítettem ki Ausztriára és így csalódnom kellett, hanem mert az otthon pirossal felvaxolt léceket is újra kellett húzni. Van abban valami báj, hogy milyen extrém helyeken vaxoltam én már, a szokásos garázs, az orosz úttörőtábor gépész műhelye, a puccos szállodai szoba és az olasz parasztház fáskamrája után most Schlömmerék istállójának enyhén szaros kőpadlója következett, a nyulak és a tehenek között, ahonnan házigazdánk szemérmesen eltalicskázta az előző éjszakai ellésből hátramaradt méhlepényt.

Maga a verseny, a Steiralauf, nem tartozik a nagyszabású események közé, amolyan alsó-középkategóriás falusi maraton, amelyen teljesen kiszámíthatatlan a mezőny. Amikor először futottam 2003-ban, éppen Christian Hoffmann nyerte, aki egy évvel korábban Olimpián is megcsinálta ugyanezt, igaz, csak miután Mühlegget elmeszelte a WADA. Időközben Hoffmann is bebukott egy ellenőrzést, de nélküle is elég durva mezőny gyűlt össze, valahogy elmaradtak a szokásos kalandorok és az 50 km-en 3 óra felett nem nagyon volt eredmény.

Annyiban is változott a verseny, hogy a korábbi egyetlen nagy körről átálltak a 2x25 km verzióra, amit persze megrendezni könnyebb, viszont versenyzőként pszichésen és fizikailag is megerőltetőbb. Nem ez az egyetlen táv, van sima 25 km a lustáknak, 10,5 km a gyerekeknek (vazze, 29 perccel nyerték!) és 30 km a klasszikus rajongóinak. Orsi pl. ez utóbbin indult. Én ezt a versenyt amolyan főpróbának szántam a komolyabb maratonok előtt. Mit mondjak, az eredmény vegyes, de nem tanulság nélküli.

Pályabejárás

A rajt után egy ideig a szokásos helyezkedés ment, a nemek és korosztályok összes lehetséges kombinációja gomolygott körülöttem, éppen csak a mindenórás vajúdó nő hiányzott. Ez régebben frusztrált, de az ember idővel megszokja, hogy pocakos öregurakkal és tinédzser kislányokkal kell harcolni még több kilométer után is.

Az első kellemetlen meglepetés Strucc megjelenése volt. Miután a rajtban megbeszéltük, hogy ő csak 25 km-en megy és azt is lassan, nem esett jól, hogy az első nagyobb lejtő alján elcsúszott mellettem... Felvettem a kesztyűt és gyorsan visszaelőztem, majd nekimentünk a pálya legunalmasabb, 5-6 km hosszú enyhe emelkedőjének, amelyen a vidám szembeszél jelentette az egyetlen eseményt. A nyereg után tettünk egy kisebb, változatosabb kört a túloldali völgyben, majd ismét neki a laposnak. Ezt a részt már hét éve is utáltam, mert annyira nem lejt, hogy lazsálni lehessen, szinte ugyanúgy kell hajtani, végig hosszú lendülettel, ráadásul sokáig tart és monoton. Az aljától egy emberes steig vezetett ismét a rajthoz, ami a féltávot jelezte.

Ekkor tartottam 1:17-nél, ami 3:07-es tempó. Ügyes vagy, Butch - idéztem, ezúttal a Ponyvaregényből. Már csak a második felét kell bírni... Azt sejtettem, hogy ez nem fog menni, inkább arra hajtottam, hogy ne essek vissza túl sokat. Gondoltam, 5 perc tartalék csak elég lesz és akkor meglesz a 2:40-en belüli összidő (anno itt 2:49-et mentem, örök referenciám, Csúr Attila ugyanekkor 2:44-et, így a 2:40 reális előrelépésnek tűnt). Lelövöm a poént, nem jött be.

Először is a rövidtávosok leválásával meglehetősen szellőssé vált a mezőny, nem nagyon akadályoztak, de nem is igazán húztak. A rajt utáni dombokon már éreztem, hogy frissességem közel sem ugyanaz, mint az első körben, de végül is ez nem wellness, így megbékélve a várható szenvedéssel hajtottam tovább.

A laposon kiderült, hogy a szél közben dupla erőre kapott és most már közel sem volt olyan vidám. A körülöttem levő 5-6 ember pillanatok alatt olyan gyönyörű sorba fejlődött, hogy a vadludaknál is oktatni lehetett volna. Egy ideig vezetett valaki, mögötte szuper volt az élet, alig kellett valamit hajtanom, csak éppen ez túl lassúnak bizonyult és hamarosan elszántam magam, hogy előre menjek meghúzni a bolyt. Vezettem vagy másfél kilót, majd bringás rutinnal kihúzódtam a  diagonálnyomba és vártam, hogy valaki vegye át. De ezek csak jöttek mögöttem, és amikor már éppen csak botoztam valahol az 5 perces felett, akkor is. Hát jó, akkor próbálkozzunk explicit módszerekkel: konkrétan megálltam. Erre ők is. Egy ideig néztük egymást, majd kitört belőlem az országútis állat:

- Baszki, nem hiszem el, hogy ekkora köcsögök vagytok!

Magyarul, persze, de érthették a lényeget, mert nagy kelletlenül megindultak felfelé olyan tempóban, amit pár száz méternél tovább ismét nem tudtam tolerálni és inkább előre mentem megint. Ők meg mint az árnyék, utánam. Végül is sikerült a teljes ellenszeles felfelét nekem vezetni és nem koptak le a túloldalon sem. Sajnos, ez a fél óra nem múlt el nyomtalanul, a fordító után remegő lábakkal értem fel  a nyeregbe, a hátszeles lapos lejtőn pedig pontosan azt történt, amitől tartottam, kiléptek a mögülem és meglószoltak. Az aljáig még hitegettem magam, hogy majd lehajrázom őket, de a végén már én sem nagyon tudtam ezt komolyan venni, egyre távolodott a sor vége, a végső steignél már volt vagy 100 méter előnyük, én meg utolsó tartalékaimat éltem éppen felfele.

Orsi nagyon édes volt, kijött a cél elé drukkolni, de ekkor már semmi sem segített, gondoltam, most kéne neki imponálni azzal, hogy szépen síelek,  közben meg csak arra koncentráltam, hogy el ne essek, mert akkor nem biztos, hogy fel tudok kelni még egyszer. Nem túlzok, hogy halálosan kimerülten értem el a célt. Éppen próbáltam magamhoz térni, amikor odajött a boly egyik tagja, kezet fogott velem és mondott valamit, amit nem értettem, felteszem, megköszönte áldozatos munkámat. Gebedj meg, gondoltam hálából, ami persze nem túl szép tőlem, végül is benne legalább volt annyi becsület, hogy elismerje, kibasztak velem.

Második köröm 1:25 lett, tehát bebuktam a tervet: 2:42:35 lett a célidő, 3:15 a sebesség. Mindez abszolútban a 34. helyre volt elég (72-ből), kategóriában a 17-re.  Igaz, ez a kategória a legerősebb AK I., ha letagadtam volna a koromból 10 évet, simán bronzérmes lehettem volna a felnőttek között... A győztes egyébként 2:10-et ment, és valahol találhatott egy időkaput, mert mögötte nem kevesebb, mint 6 perccel következett a második!

Velem ellentétben Orsi egész eredményes volt, a 30 km klasszikus női közül az abszolút illetve AK I. 3. helyén végzett, tehát meg kellett várnunk, hogy átvegye a köcsögét. Ez alatt én hosszan méláztam egy tál sajtos makaróni felett és azon gondolkodtam, hogy megegyem-e vagy belehányjak. A hazaúton tértem úgy-ahogy magamhoz.

Orsi harmadik

Ha a múltkor azt írtam a 18 km-re, hogy túl rövid volt, akkor ez volt most a ló másik oldala. Az első 25 km még kimondottam jól sikerült, de utána megborultam, részben a szél és a lehetetlen útitársak miatt, de nem foghatok mindent rájuk, az is tény, hogy hosszú volt nekem ez az 50 km. Kb. 30 körülire saccolom azt a távot, amin a legjobban tudnék versenyezni. Na, ilyen nincs a programban.

Azért amikor megnéztem az órám adatait, kissé meglepődtem: 177-es átlagpulzus, 187 max. Előbbi kb. 90%, utóbbi közel Pmax. Ilyen terhelést fél óránál tovább még sosem tartottam, nem csoda, hogy kicsinált a végére. Már csak az a kérdés, hogy mi következik ebből? Mert lehet lassabban menni, akkor vidámabb leszek utána a tésztapartin, de valószínűleg hátrébb végzek az eredménylistában. Ha pedig hozzáteszem, hogy a múltkori 18 km-t sokkal könnyebben, lényegesen alacsonyabb értékekkel (172/182), de gyorsabban tettem meg, akkor ebből csak az a konklúzió, hogy én ezt nem értem...

Read more...

Egy pillanatra megszakítva a nosztalgiázós rovatot, egy morzsányi esszé formájában tálalnám a szombaton történteket.
Mielőtt belekezdenék, szeretném előre leszögezni, hogy én egy barom vagyok. :irked: Bevállalni egy 40km-es odisszeát rákészületlenül, csonka-Magyarország két legterebélyesebb csúcsát szendvicsbe fogva, kellemes tavaszi szellőben, madárgügyörészés közben még csak-csak... De a tél közepén, bizsergető sztálingrádi havas fuvallatban? :yikes:
A történet ott kezdődött, hogy január elején eldöntöttem, hogy készülésképp a HOB-ra belekóstolok ebbe a Téli Mátra XL névre keresztelt mátrai oválba, hogy 40km alatt belepréseljek a combjaimba 1600m szintet. Hát sikerült mondhatom... :irked: Ahogy közeledett a verseny úgy gyűlt a társaság is szépen, köztük a szeniorok egész armadája: Banyesz, Ferenc, és az újdonsült szenyor, aki még csak most ízlelgeti ezt a világot: Novai Gyuri kolléga is. Emellett nem hiányozhatott Skuló sem, akinek ez a táv amolyan foga közé szorult ételmaradék, de néha azért ő is lecsúszhat a magunkfajta pornéphez, valamint Doma, aki előirányozta a maga 4 órás kocogását. Utolsó játékosként utolsó pillanatban beugrott még JóGa úr is, csakhogy teljes legyen a Mátrát megszálló idióták névsora. Komoly sport- és férfiemberek lévén már előző nap este beszivárogtunk Mátrafüredre, hogy a másnapi hajnali 7 órás tömegrajtot elérve, egymás csipáit rúghassuk ki a kialvatlan szemeinkből. :zzz: Aznap este még előrántottam a farzsebemből egy fejlampiont így Gáborral kikacsintottunk a másnapi derbi első 4km-ét lecsekkolni, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a mértéktelen urbanizáció világában nem tapasztalt környezeti jelenség tanúi vagyunk, miszerint jóval kevesebb hó van itt a hegyvidéken, mint benn a székes főváros kopott macskakövein. Ez számokban kifejezve 2-3cm-t jelentett. Ám a nagy vígasságot két dolog is megtörte még aznap este. Visszafele futva egy Dunából eltévedt finom hóréteg alá bújt méretes jégtáblán elcsúszva feldobtam a bakancsot, becsapódáskor leamortizálva a bal oldalamat. :faint: A másik vészjósló eset a portásunk szarkasztikus megjegyzése az esti "csapatértekezlet" után, miszerint, már jön a fél méteres hó! Lefekvéskor izzadt homlokkal imádkoztam, hogy bírja még ki másnap délig, nehogy hóemberként végezzük a Kékes oldalában. Persze másnap reggel sűrű hóesésre ébredtünk, úgyhogy gigám egyre nagyobbakat nyelt. :awww: Banyesz feszült arcán látszott, hogy nála nem babra megy a játék, hisz a Mátrában fellelhető összes talajtípusra és dőlésszögre volt alkalmas cipője, és a rendezők által beígért ellenőrzőállomásonként terülj-terülj asztalkám ellenére egy bányászott tömb-sóból csákányozott magának pár deka morzsalékot, majd spartathlon-i kézikönyvekből ismert mozdulatokkal feloldotta két, derekára erősített palack vízben! :rolleyes: Túlélési készletének mennyisége láttán majdnem rákérdeztem, hogy vajon itt akarja e megvárni a jövő évi Téli Mátrát is?! Én jóval szerényebben lepleztem felkészületlenségemet, név szerint egy sovány sportszelettel. A rendezésről külön bejegyzést írhatnék, de inkább nem tiprom bele őket a földbe, lesz még szó róluk később is. Itt a (csillagászati nevezési díj kicsengetése mellett) rajt előtti ránk parancsolt papírmunka mennyisége megfelelt volna, hogy rögtön megkapjuk a dél-Sri lankai állampolgárságot is, ám itt csak egy nyüves rajtszámért és egy koleszfolyosón elordított fejetlen tömegrajtért körmöltünk ennyit. :irked: (direkt csak a pozitív tényezőket soroltam fel!) De ennyit az előzményekről. Keserves könnyekben kezdtünk neki a szűz hó taposásának, elindult a derbi! ->

2km után Ferenc megindította a 38km-es hajráját, gondoltam én, ám 1km múlva visszavett és újra utolértük. Nem tudtam mire vélni ezt az akciót így egy gyors interjúban próbáltam kicsikarni belőle, hogy vajon baszk föld függetlensége mellett tiltakozott e ezzel a György által mért kerek 4 perces kilométerrel?! :confused: Ám e titkát nem kotyogta ki. Csapatunk bővült Tóth Pöti Ádámmal is, így a brancs Ferencből, Györgyből, Jógából, Pötiből és jómagamból tevődött össze, felváltva rúgva a szép lassan terebélyesedő hótakarót. Lajosházán (6,4km-nél) kisebb tömegverekedés tört ki közöttünk az első dugásért (emellett azért kellett pöcsételni is, hisz első a bürokrácia népnyúzó protokollja), de hamar továbbálltunk egy-két korty zúzmarás szörp után. :yuck: Eztán jött a hegymászóka! (A térkép ezen Lajosháza és Mátrafüred közti szakasza még a régi útvonalat tartalmazza, ezt javítottam piros otromba pöttyökkel!!) A kis nyeszlett ösvény már rég a hó martalékává vált, így originál tájfutókként haraptunk bele a hegybe, próbálva követni a citromsárga jelet a fehér tájban. :insane: Szűk egy órányi agónia után felértünk Pelyhes Dani kedvenc Mikrosprint terepére, majd meglepve a rendezőket megszálltuk a turistaházat egy tentás pecsétért és egy kielégítő (SportIdent) dugásért. Itt már örömmel mélyesztettem volna a fogaimat egy kacsazsírba mártott lilahagymás kenyérbe, amihez az arcomba lögybölök pár liter kéken világító izotóniás pacsmagot, hogy pótoljam az elvesztegetett üzemanyagot, ám helyette csak jeges-aszott almát kínáltak fel energiapótlásra. Azt hiszem számomra itt volt a vég kezdete. :rip: Újra nekivágtunk, hogy a maradék 4km-t 9perces ezrekkel abszolváljuk, fel egyenesen a Galyatetőre sarkvidéki körülmények között, de még hágóvas nélkül. Itt 18,8km és 975m szint megtétele (és 131 perc) után kezdtem kókadni, de már vártam a finom meleg presszóban a várva-várt, beígért tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Nos a büfében jött a következő sokk, nem értek még fel a rendezők az SI dobozzal. Úgyhogy a fizetős kávé és tea helyett már lendültünk is tovább, ám egy behavazott kocsiból előmászott végre egy rendező kolléga aki már vaníliáskarikával, csokival és kólával próbálta kivédeni ötünk szúrós pillantását. :irked: Feltöltött pofazacskókkal továbbálltunk, szerencsére egy 4km-es lefelé volt terítéken. Gondoltam itt végre kipihenhetem a fagyos pokolban és szűz hóban ledarált hegymászást. Ám alig pár száz méterrel később a köves havas kis ösvényen borultam egy paraszt nagyot, és a térdemmel tompíttam a becsapódást a fehér lepel alá bújt sziklán. :cry: Na most itt lőttem egy dupla öngólt, mert azon túl, hogy felüvöltöttem mint a sakál, a hempergésem következtében átitatott jeges massza megadta a kegyelemdöfést a roskadozó lábaimnak. Rögtön döntöttem, vége! :( Lebicegtem az alant futó aszfaltra, hogy visszastoppoljak a célba. Eközben elment mellettem egy autó, de az annyira tele volt, hogy szerintem ha a kezemben cipeltem volna a tőből leszakadt lábamat, akkor sem vesznek fel. Közben előhámoztam a még megmaradt fél sportszeletemet, mert már éreztem, hogy a belsőcombomból kiinduló görcs elindult a herék felé. De egy silány harapás után kicsúszott a kezemből egyenes bele a combig érő hóba. :hat: Ekkor rándult görcsbe az összes izmom az előző 975m szint hatására, és mint Rémi Gaillard, amikor csigajelmezbe bújik (http://www.youtube.com/watch?v=gHCxdlZ7G18&feature=fvst), úgy próbáltam meg hason kúszva lemerülni a hó alá azért a két harapás csoffadt csokiért, mint valami éhhalál ellen küzdő hitvány ganajtúró. Nem sokkal később egy kisbuszos hölgy vett fel, aki a Mátranyeregben vágott ki, hogy megvárja a párját, annak ellenére, hogy próbáltam győzködni, hogy a párja már valószínű halott. Egy másik hölgy onnan egészen a 700m-re lévő Vörösmartyig eltalicskázott, és ő is a pofámba nyomott pár kocka csokit meg teát. Eztán tovább sántikáltam Mátraháza felé, ahol egy Ladás úriember, akiről kiderült, hogy régen ő is ultrázott, ennek tudatában teljes megértéssel hallgatta haldoklásom utolsó szavait. A célba bedöcögve még 10 percig győzködtem a személyzetet, hogy higgyék már el, hogy feladtam és nem én vagyok a győztes 3:12-vel, (negyed 11 ellenére, szerintük 3:52-vel) de olyan meglepődéssel kevert megvetés volt a szemükben... Majdnem rákérdeztem, hogy a pályafeladást tiltja e a Genfi egyezmény... :confused: Szilvinek (Banyeszné) sikerült hamar megvigasztalnia, amikor közölte, hogy Banyesz is egy órán belül itt lesz, ő már Mátraszentimrén kapitulált 6 kollégája táraságában és a Volán társaság megszánva a haldoklókat visszaszállítja őket. A tragédia a végéhez közeledett!
Hiába a hiányzó dugások (köztük a célé is) és a hiányzó pecsétek, a másnapi eredménylistában és a terepfutók fórumában megszületett zsebeisti mítosza, aki elgatyázta az ultra-hegyifutók mezőnyét. :rolleyes: Megnyugtatásképp, végül még aznap Kukucska Attila és Skuló barátom közbenjárásának a mítosz eltűnt a süllyesztőben én meg fájó térddel nyalogattam tovább a sebeimet. :worried: A verseny szerencsére itthon maradt, már ami a tömegrajtos formációt illeti, hisz Novai Gyuri és Lévai Fecó 4:34-gyel megnyerték a derbit. A később rajtolók eredményei számomra kívül esnek a sportszerűség halmazán, így az én szememben a verseny igazi nyertesei a szenior tájfutók! És György, ahogy megígértem, behódolok. Ezennel kijelentem: "A szenyorok elnyűhetetlenek!" :hat:
Bár ez a megmérettetés most nem sikerült, megígérhetem, hogy lesz visszavágó... :up:


Read more...

Tegnap óta még több hó esett, így alap volt, hogy ma is sífutni megyek öcsém lécével. Gondoltam ezúttal nem hajtom meg magam annyira, ellenben hosszabban fogok sportolni a tegnapinál, aminek eredményeképp bő 2 órát sífutottam. Ha nem pihenőhét van, akkor valószínű ráhúztam volna még valamennyit, de így épp elég volt. Kezdetben azt terveztem, hogy megint a tegnapi [...]
Read more...

Az ősz végi lábfájáson gyógytornával és nyújtással viszonylag hamar túltettem magam.
Így idejében el tudtam kezdeni az alapozást,és a rövid pihenő jót is tett.
Karácsony után és szilveszterkor futottam, két utcai versenyt. Az első egy 10km-es táv volt, Losoncon, 35:35 lett az időm, azaz fél perccel jobb, mint az eddigi egyéni csúcsom. Persze ez egy utcai verseny volt, nem pálya, így kétségeim voltak, hogy valóban tudok-e ennyit futni. A kainach-i szilveszteri futás után azonban egyértelművé vált, hogy jó formában vagyok.
A szombati tempófutások(általában 10km) is jól mennek. Remélem kitart ez a sérülésmentes időszak az alapozás végéig, és még tovább...

A vizsgaidőszakom nem volt egyszerű,de egy erős végső hajrával sikerült teljesítenem mind a 10 tantárgyamat,így már csak két nemzetközi jogi tárgy választ el az utolsó megpróbáltatástól, az államvizsgától.
Ebben a félévben folytatom nemzetvédelmi tanulmányaimat is.
Örülök, hogy túl vagyok a nehezén, és most már szinte csak olyan dolgokat tanulok majd, ami tényleg érdekel, és amit tényleg szeretek.

Nincs is ennél jobb, ha az ember azt csinálhatja amit szeret:lábfájás-mentesen edzhetek és érdekes dolgokat tanulhatok, nekem ennyi most elég a boldogsághoz.


A tél folyamán klubot váltottam, az ARAK-ból OSC-hez igazoltam.

Szeretnék köszönetet mondani az ARAK-nak, hogy akkor is bíztak bennem és támogattak, amikor senki más nem!
Az ő segítségük nélkül nem tudtam volna elérni mindezt:



http://runners.worldofo.com/fannigyurko.html



Read more...

Egész különös érzés rájönni, hogy tíz évig tévedésben éltem. Korábban anyámat eladtam volna a sítájfutásért, ma meg ott álltam a soproni OB rajtjában és hirtelen egyetlen gyenge indokot sem tudtam felhozni, hogy miért is lenne ez jó nekem, sőt mi több, előre utáltam az egészet. Nem is jutottam messzire.

Persze nem volt ez teljesen alaptalan, a körülmények finoman szólva nem voltak ideálisak. Itthon gyönyörű reggelre ébredtünk, olyan tömény hóesésre, mint Udvaros Dorottya dalában. Innen utaztunk el kemény munkával az ország egyetlen pontjára, ahol nem volt elég hó egy normális versenyhez. Az otthoni poétikus, vad, téli táj helyett Sopronban csak koszos, kérges, öreg hó várt, és olyan egyenetlen, buckás,  keréknyomokkal, kövekkel, gallyakkal szabdalt nyomok, amelyeken egy méter nem sok, annyi sem volt, amely élvezhető, de legalább sífutó mozgással teljesíthető lett volna.

Még ezt is lehetett tolerálni annak, aki akarta, korábban nekem is többször sikerült, de most azt vettem észre, hogy semmi kedvem pozitívumokat keresni, egyetlen gondolat foglalkoztatott: menekülni a szituációból. Utolsó csepp a pohárban mindjárt az első pont volt, amely remekül megbújt egy fa mögött, én meg simán elmentem mellette. 200 méterrel később fordultam és igazából akkor már eszem ágába sem jutott megfogni, inkább az első stoppal hazajöttem Budapestre, otthagyva további két bajnoki futamot.

Attól tartok, úgy jártam ezzel a sífutással, mint a kínai gyorsétterem szezámos csirkéjével. Azt is nagyon szerettem egy időben, hetente többször rájártam, majd egyik pillanatról a másikra megundorodtam tőle, ezért évek óta nem is eszem kínait. Most éppen hasonlóan émelyedem a sítájfutástól. Idei egyetlen kísérletem eddig nulla pontfogást eredményezett és el sem tudom képzelni, hogy továbbiakkal próbálkozzam.

Élt bennem némi kísértés az erdélyi Szenior VB iránt, de józanul meggondolva, annak sincs semmi értelme, teljesen felesleges időt és pénzt áldozni rá, ha a rajtot sem bírom elhagyni.

Maradok a sima sífutásnál. Az még ad örömöt. De ugye, nem fogok egyszer azzal is így járni?

Read more...

Reggelre igen nagy hó esett és még rendesen szállingózott, mikor elkezdtem futáshoz öltözni. Szeretek friss hóban edzeni, de ilyenkor sífutni lenne az igazi. Mivel azonban öcsém sífutó léce épp nem kellett senkinek, így a futást gyorsan le is cseréltem sífutásra. A tervezett intenzívebb futást úgy sem tudtam volna ma megvalósítani a nagy hó miatt. Az utcákon [...]
Read more...

Ma Lőrincről futottam apámmal és öcsémmel egy laza szűk tízest Péter-halom a hóban. Kifejezetten tetszett a futás, igaz a tempó nem volt valami nagy. Órám is rendben működik, így megvannak az adatok is. Max. pulzus: 156 Átlag pulzus: 137 Átlagtempó: 5:36 Összesen 10km, 53:23
Read more...

Természetesen 2 nap egymás után nem maradhat ki és ez akkor is így lett volna, ha ma is -14 fok van. Egyedül futni viszont nem szeretek, főleg nem sötétben, de nem maradt más. Sebaj, legalább friss hó esett, ami feldobja az erdei futások hangulatát, már ha az embert nem állítják meg rögtön a vadászok. Kivételesen [...]
Read more...

Esküszöm, nem kenyerem a plagizálás, de Zsebe Isti szóba hozta a számára nevezetes országos bajnokságokat és az egyik kommentjei közt belebonyolódtam az 1985-ös balassagyarmati OCSB történetébe, melynek során megpróbált az egyesületem elveszejteni. Olyan mélyvíz volt ez, amely vagy megöl, vagy megerősít. Meg nem ölt, de kicsi híja volt.

A sztori ott kezdődik, hogy Gárdonyi Marci 1984 őszén, 11 éves koromban  rábeszélt a tájfutásra. Előtte cselgáncsoztam, ezt később nehéz volt komoly arccal mondanom, nem is sokan hitték az alkatomat látva, pedig máig is tudom, mi az a hátsógáncs (O soto gari), és ha valaki nem félti a tökeit, a fejenátdobással is megpróbálkozhatok. Ez egész jól ment, a sárga övért pl. a saját öcsémet kellett megverni, amelyben amúgy is nagy gyakorlatom volt, szóval szépen haladtam a harcosok útján, de aztán valamiért megszűnt az egyesület, és mivel a családban élt egy megmagyarázhatatlan hit a különórák szentháromságáról (nyelv, zene, sport), valamit ki kellett találni. Marci - aki egyébként osztálytársam volt - ajánlata pont kapóra jött.

Első fél évem a csendes túlélés jegyében telt, ennek során öt versenyen mentem végig, többé-kevésbé önállóan, persze különösebb eredmények nélkül. Magam is meglepődtem, mikor következő év tavaszának első versenyét, megnyertem. Ez egy Körzeti Általános Iskolás Bajnokság volt az ürömi téglagyárnál, akkoriban sokat használtuk a Csúcs-hegyet, azóta a nosztalgia sem mondatja velem azt, hogy visszavágynék oda. Ettől a sikertől végleg megindultam a lejtőn és immár komolyan gondotam, hogy tájfutó leszek.

Ez olyan jól sikerült, hogy pár hónappal később egy baljós májusi napon közölték velem, indulnom kell a 15-ös csapatban. Ezt tulajdonképpen kitüntetésnek szánták, és én akkor el is hittem. Utolsó felmérésként még futnom kellett 10 kilométert a Vérmezőn, ami uszkve háromszorosa volt a szokásos edzéseimnek, de mivel ezt is letudtam, megvolt a buszjegyem Balassagyarmatra.

A viadalra egy júniusi hétvégén került sor, Medárd éppen elemében tombolt, aznap is szakadt az eső, csakúgy mint egy hétig előtte folyamatosan. Arra emlékszem, hogy útközben hüledezve néztük az út melletti, vízzel színültig telt árkot. Azt, hogy a terep milyen lesz, senki sem mondta, csak bennem gyülemlett némi - jogos - nyugtalanság, hogy talán mégsem lesz ez olyan vicces.

Nos, a versenyről relikviának csak a térkép maradt, de az sokat elmond. Először is 38x49 cm, ha vízálló lett volna, simán magamra tekerhetem esőkabátnak. Alapszíne a sötétzöld, jellegzetes társulása pedig az ocsmány csalános, amely a bőséges öntözésnek hála soha nem látott magasságokba növekedett. Utóbb ezzel a tereppel egy Hungária Kupán (1987) is megharcoltunk, mindennap hálaimát rebegtem a késői rajtidőért. Most a rajtban ez a pálya fogadott:

Ez bizony egy 6400 méteres serdülő pálya, minőségét tekintve akár felnőtt elit is lehetne. Aki versenyzett 12 évesen, szigorúan C-ben az utakon, sejtheti, hogy annyi esélyem volt itt nekem, mint falónak az ügetőn.

Arra emlékszem, hogy akkoriban még bozótruhám sem volt, egy ócska melegítőben nyomtam, ami már a rajt előtt több kiló vizet szívott magába. Nem tűnhettem túlzottan magabiztosnak, és a maradék önbizalmam is semmivé foszlott, mikor egy ismeretlen gyerek megkérdezte:

- Te melyik egyesületben vagy?

Mondtam, hogy OSC. Erre nagy vigyorral odafordult a társaihoz:

- Na, és még ezektől féltünk!?

Megsemmisülten hagytam el a rajtkordont, de hogy innen mi történt, azt nagyrészt jótékony amnézia fedi, nem véletlenül nincs berajzolva a térkép. Az biztos, hogy nem voltam egyedül, összeszedtem valami hozzám hasonlóan lúzer sorstársat, aki ugyan pont annyira nem értette a feladatot, mint én, de legalább lelki támaszt nyújtottunk egymásnak. Egy ideig valami bolyra ragadtunk, de aztán törvényszerűen otthagytak minket a csalánban (jelzem, ez a szelídebb helyeken is magasabb volt nálam). Innen ketten bóklásztunk kétségbeesetten, egyszer ránk akadt egy felnőtt boly, benne a szintén klubtárs Györgyi Lacival, de szánakozó pillantáson kívül más vigaszt tőle sem kaptam. Pedig akkor már 9 pontunk megvolt, itt azonban végleg kapitulálni kényszerültünk, mivel halvány elképzelésünk se volt, hogy merre járhatunk, viszont a helyzet elérte a kritikus/életveszélyes szintet és amúgy is kurvára elegünk volt az egészből.

A kiutat a távoli horizonton felderengő tanyában véltük felfedezni, lesz ami lesz, oda bemegyünk és megkérdezzük, merre van Balassagyarmat. De ebből sem lett semmi, mert pechünkre alig pár perc múlva teljesen véletlenül  átestünk a 10. ponton... Ezt viszont éppen többen is fogták, köztük a csapatunk egyik később rajtoló embere (hogy ez Marton Gergő volt-e vagy Kis Sün, arra már nem emlékszem, miként arra sem, hogy hány fős is volt a csapat), lényeg a lényeg, ismét volt vezetőnk, akinek ráadásul elemi érdeke volt, hogy én érvényeset fussak, így innen már relatív sima utunk volt az amúgy nem túl messzi célig.

A csapatbuszban Kocsis Péter a következő meleg szavakkal fogadott:

- Jé, élve visszajöttél? Nem hittem volna...

Az eset tulajdonképpen fényes sikernek is felfogható, titokban büszke is voltam rá, de azért a gyötrelmeket nehezen felejtettem. Nagyon logikusan a műfajra fogtam az egészet és évekig nem voltam hajlandó csapatbajnokságon indulni, amit az edzőim respektáltak is egy ideig.

1989-ben (Szikra) már szerettem volna, de egy sérülés miatt a győzelemre esélyes serdülő csapat helyett csak a selejtek büntetésére hivatott ifibe kerültem be (megjegyzem, serdülő csapatunk valami fél perccel kapott ki a DVTK-tól, vajon mi lett volna, ha...). 1990-ben Balatonfüreden már bronzérmesek lettünk, igaz, ehhez az kellett, hogy az öreg Vass kimeszelje a PVSK-t, mert egyik emberük nem töltötte ki a kiskartont.

Az igazi revansot az 1991-es miskolci OCSB hozta meg, amelyet ifiben Murányi Csabával és Gárdonyi Marcival biztosan nyertünk. Ilyen eredményt azóta sem értem el csapatban. Mit mondjak, volt honnan fejlődni.

Read more...