MTFSZ Portál

A HOB utáni éber kóma alatt lezajlott versenyeket egy kis időre konzerválnám, hogy a múlt hétvégi 10milára felcsaphassam a nyeregtáskát és meglovagoljam a történteket, mielőtt a tudatalatti jótékony feledni akarás a csontropogás és a jajveszékelés emlékeit végleg kipucolná a fejemből. Némi közreműködésem eredményeképp sikerült - a „volt magyar válogatottak” hivatalos norvég felvásárlójának - az Østmarka OK-nak kiárusítanom a régi idők örök mementóját, az elkopás és elmúlás viharával egyedül dacoló a múlt évezred utolsó hazai hírmondóját, Lévai Ferencet, méghozzá kemény devizában. ;) Eleget téve annak az örök érvényű mondásnak, miszerint három a magyar igazság egy régi-új játékos is delegálta magát az idegenlégiósok triumvirátusában, névszerint a Józsák leggyorsabb Gábora. :up:
Még itthon elkezdődött a leendő pályák kiporciózása, amihez a kezembe nyomták a világ legnagyobb merőkanalát, így történhetett, hogy hármunkra együtt közel 50km-nyi pálya várt egy tradicionálisan csontreszelő svéd terepen. 2009-hez képest egy optimálisnak tűnő jelmezcsere következett, mivel Gábor összkerékmeghajtásos futóműve inkább passzolt egy Long-Night farsta nélküli gyorsvonatozós falkában vadászós kivéreztetésére, mint az én defektes, kellemesen nyomorék billegésemhez, így leszakítottam az 1-es sorszámot megkockáztatva, hogy tömegrajtban megbotlást majd talajba taposást egy koporsóba görgetés követ majd. :faint: Bár nem értettem Gábor miért ne futhatna kétszer... :) Ferenc leghatékonyabb kihasználása és kizsigerelése már nagyobb dilemmát eredményezett, égtek a vonalak Oslo és Budapest között, végül megszületett a döntés: a bagolyhuhogást elkerülte, a legkövérebb falatot nem. Utolsó futóként a verseny leghosszabb pályáját vállalta be „önként”, két verőlegény segítségével. :rolleyes: Nem tudni, hogy a norvégok előtt elpusztíthatatlanságát kívánta sugallni, vagy már a teljes agykárosodásról van szó, de lemondott az éjszakai hotelban horpasztás kényelméről és a mocsárba felállított katonai sátrat választotta a verseny alatti relaxációra. Engem még a szoba melegében is kiráz a hideg a gondolattól, de persze aki Karrimoron akklimatizálódik annak lehetnek furcsa időszakos bekattanásai, így próbáltam megértő lenni vele.
A verseny előtti pénteken repültünk ki, és mivel Gábor csillapíthatatlan kalandvágyát már nem tudja kielégíteni egy ilyen sima svéd kiruccanás, úgy érezte kötelező elhagynia a személyi igazolványát, hogy a svéd látnivalók közül kipipálhassa a stockholmi magyar konzulátust és a Svéd Állam Védelem dohos celláinak egyikét. :rolleyes: Erről bővebben egy másik sajtóorgánumban olvashattok majd. A reptérről a szállásunkat adó Motala városáig a teljes asszimilálódást tűztük ki célul, már ami a norvég életvitelt illeti. Ennek elengedhetetlen állomása a skandináv édesipar teljes kifosztása, és térdre rogyasztása, így feláldoztuk magunkat a cél érdekében ->

Iccakai edzés következett, bár Ferenc - alias Török fóka – nehezen értette meg miért kell neki is megerőszakolnia önmagát miközben nappali vajúdás vár rá. :) Tréningre menet még egy adrenalin belövést is átéltünk, az út szélén portyázó jávorszarvasnak köszönhetően, pár percig suttogtunk, mint egy konzervdobozban bujkáló préda, végül aztán nem tiporta matchboxá a kocsinkat. A pályára hárman kézenfogva indultunk ki és nem is ment olyan pocsékul, mint első nekifutásra szokott, bár amikor néha pár másodpercre szétszéledtünk akkor remegő térddel vártam a teljes elveszést.
Másnap végre megérkezett az igazi skandináv idő, a nagykabátos, sapkás május. :irked: A zivatar időszakos volt, az orkán konstans, mintha a szomszédra dobtak volna egy atomot. Egyedül Ferenc mosolygott önfeledten, mert amit beharangoztam neki, a legvadabb tundra telet, ahhoz képest valóban strandidőt kaptunk. :rolleyes: Ahogy közeledett az este fél 10-et jelentő légvédelmi ágyúval eldörrentett tömegrajt úgy tört ki a polgárháború alfelemben. Egyre gyakrabban jártam be kapaszkodni a Toi-toiba, amitől csak még 10milásabb láz fogott el. :irked: A láz aztán átcsapott teljes parába, ezért Gáborral a kiutat keresve egy nagymacska elé vetettük magunkat (Leopárd-2), de nem nagyon hatotta meg a norvégokat a hattyúhalálunk. ->

A kilövés előtti 45 percben még négyszer másztam be a műanyag dühöngőbe kidobni minden súlyfelesleget, fohászkodva az égiekhez, hogy ne a pályán kelljen beguggolnom a tőzeglápba, miközben krokodil falka hátán kel át a mezőny. Végül remegő térdekkel beálltam a 229. rajtkockába és kihámoztam a befőttes gumiból a szárítókötélen lógó térképemet, nehogy az első mozdulatom rögtön balul süljön el és marionett bábuként lógjak a kötélzeten, mint egy kicentrifugált véráztatta bozótruha. 21:30kor beindult a húsdarálás, a tömeg hátsó ötödében futball-huliganizmusban is ritkán látott ütés-vágás-harapás-becsúszó szerelés zajlott változó variációban és permutációban én pedig tűrtem, mint a legmegátalkodottabb ketrecharcos. Ehhez asszisztált az amúgy elvakultan fanatikus szurkolótáborom is: http://www.youtube.com/watch?v=_QsN_Xx6wUQ&feature=youtu.be
Szép lassan kifeszítettem az A2-es térképemet, bár hátszél híján nem tudtam vitorlaként bevetni.

Nagyobb nézetért katt bele!
A kedvezőtlen rajthelyem már a rajtbójáig 40mp-es hátrányt generált és ebben a sűrű rekettyésben maximum dinoszaurusz maskarában könnyű előzni. :irked: Az elmúlt 4 év Long-Night bevetése után kellemesen arcul csapott az a szituáció, hogy itt nekem tájékozódnom is kell, csak így szárazon rögtön az elején. Az első pontra mint utólag kiderült a legközelebb kombinációt kaptam, és a rajtbója után a bolyról le is vált egy nagy csapat jobbra, de mivel én a fénycsóvás kukac bal oldalán fejlődtem fel nem tudtam áttörni az embertömegen, így szépen megívelve és kivárva a tömeg hígulását, sikeresen pályára álltam és a ponton visszakapaszkodtam az én vonatomra. A 6. pontig technikailag még magyar szemmel is elég retardált részen hömpölyögtünk, bár én nem bántam a dolgot, csupán azt, hogy ezen közben nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez az iram ocsmány módon fáj. :yuck: Jött a lóbúbolóan hosszú 7-es átmenet én pedig átváltottam az erre kifejlesztett gyerekként belénk vert MOM-os szoftverre: Számoltam a lényeges elemeket és csak a pontom előtt tájékozódtam saját kútfőből, közben pedig kapaszkodtam 10 körömmel. Ennek köszönhetően kövér 1mp-et hoztam is a 6os és 8as között az élen haladóval szemben, bár ez csak annyit jelentett, hogy a 2:55 hátrányom 2:54re zsugorodott. Átmenet közben pedig megkaptam a sokadik ággal pofán verésemet, a számból patakzó vér pedig elhozta a felismerést én itt tényleg vérrel, verejtékkel birkózom a trollok között. :irked: Bár éjszaka inkább orkoknak tűntek. A 9es átmenetre ránézve erősen vallásos lettem, ráadásul későn kapcsoltam, hogy ezt délről úton is lehet eggyel kevesebb pelenkarétegbe öltözve támadni, szóval mentem a nyájjal, tudván, hogy tutira farsta jön, ekkora ziccert nem hagyhatnak ki a rendezők. Feszélyezett hangulatomat mi sem igazolja jobban, minthogy már az is kiverte nálam a biztosítékot, hogy mi a véreres lókolbászért csapunk le olyan útkanyarokat, mint a nagybevágás előtti kis szösszenet. :irked: Az úttól való végleges elszakadásunkat komoly traumaként éltem meg, jött újból a számolgatás (ezúttal az átúszott mocsarak számát jegyzeteltem) és az időnkénti tájolóra nézés. Óriási terméskő esett le a szívemről mikor a holdfény megtört a kis tavon, tudtam, innen már nem lehet elveszni. Gondolom mindenki várná a szokásos csattanót, de csalódást kell keltenem, tényleg odataláltam! :rolleyes: Persze közbe elduruzsoltam párszor, hogy „csak stimmeljen a kód”. A 10es már furább játéknak bizonyult, ugyanis a pontomról két felé váló csoport irányának egyike sem nyerte el a tetszésemet, így magánakcióban kígyóztam oda, hozzáértők nem nagy meglepetésére jó néhány helyet visszacsúszva. A 11-esre kiindulva először borúsan lemondtam a visszakapaszkodás esélyeiről, de az egészséges életösztön újabb és újabb adag adrenalinnal kábított el. Kevésbé prózaian ez a mondat ismétlődött bennem: „visszafutsz rájuk, vagy itt maradsz b*meg!” A 12-esig ezt sikeresen kiviteleztem, bár ezzel fizikailag aznapra fel is adtam magamnak az utolsó kenetet. A jobb talpam egyre nehezebben viselte a sziklákról való legördülést, úgyhogy elég nyomorult vonszolás vette kezdetét. A 19-es előtt talajt karcolva fékezett be a 6 fős bolyom, kis hiján kilapítva az orromat az előttem lévő lapockáján. Az, hogy én indultam el ismét a pont felé rosszalló derengésre adott okot, hogy ez a banda tényleg csak a „futottak még” kategória szerencsétlen torzszülöttei. Élükön velem... :irked: A 23as kikotrása után kezdett újra elönteni a hit, hogy én ma még befejezem ezt a gyötrődést. Nem nagyon mertem órára nézni, mennyi ideje szipolyozom a pálya gyümölcseit, de 90 percet irányoztak elő nekem a norvégok a 77 perces tervezett győztes idő tükrében. A befutó pontra görnyedve 89 percnél ketyegett a vekkerem, úgyhogy gyorsan be hernyómásztam a célba és útnak indítottam a 2. delikvenst.

A 145. helyem pusztító hatása érezhetően gyötörte kifacsart testemet, mindenképpen TOP 100ba akartam behozni a csapatot. :( A másik célomat viszont sikerült kipiálni, a 10 percen belüli hátrányt. Ebből most 9:12 lett, amit Martin Johanssontól úgy vélem el lehet viselni, pláne, hogy eleve a leghátsó blokkból kellett ráhajtogatnom magam az erdőre. Összeaszott csőlakóként, kúsztam ki a kiolvasó sátorból aztán valami belső életforma gazdatestként használva engem, visszamászott a csapatsátorba újraéleszteni döglött tetememet. Miután újra visszavedlettem alapjáraton funkcionáló élőlénnyé, fogadtam a gratulációkat a csapattársaktól, és 7 mp-cel az általuk kívánt időnél jobbat szaladva igazi jó zsoldosnak éreztem magam. :) Gábor valósággal besózott és vérszemet kapott így a váltásig többünknek kellett lefognia nehogy oroszlán üvöltve tépje ki a térképét a helyéről. Az esztelen mészárlást és reszelést csillapítva pár mp-es különbséggel Kerényi Máté követette őt, hogy egy tálból cseresznyézve közösen falatozzák el a 17,5km-es hosszú éjszakait immáron a 122. helyről. Elképzelésem sincs a pálya mely részén földelték el azt a másfél tucat embert, de egyszer csak kibukkantak a 103. helyen további reményt táplálva a hőn áhított TOP 100-ért. :eek: Diszkrét amplitúdójú hullámzást követően megrekedt az előretörés és Ferenc úgyszintén a 103. helyen kapta kézhez a Füles magazinból kivágott nagy rejtvényét teljesen sorsába beletörődött arckifejezéssel, majd eltűnt a rengetegben. És amíg ő kinn volt NEM ettük meg a kajáját, hanem hittünk benne, hogy még élve visszatér közénk! Persze lehetőleg kétszámjegyű helyezéssel. ;) És igen, az utolsó TV-s ponton fonnyadt mohának öltözve előbújt a vackából és 97. helyen ívelte rá magát a befutóra. Igencsak vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne egy Haldenes, befutóban megtöcskölős, cigánykerekes mutatvánnyal kísérjük be őt a célvonalra. :rolleyes: Kiolvasása után feldobáltuk párszor a svéd légtérbe gondosan figyelve mikor áll össze egy nagy görccsé az ember.
Summázva az átélteket mindhárman megszolgáltuk a sarcunkat, három éves mélyrepülés után most sikerült újra visszagyömöszölnünk magunkat a legjobb 100 csapat közé. Köszönjük, Ferenc! Jukolán pedig remélhetőleg folytatjuk műsort. :) Hogy fájni fog e? Az tuti! :up:
Read more...

Mint minden évben idén is Tiomila volt az első nagy váltóverseny Skandináviában. Férfiaknál és nőknél is több mint 300 csapat nevezett. Mi páran lányok az egyesületből nemcsak női hanem férfi váltóban is futottunk. Jó páran voltunk Magyarországról is (13), lányok még egy váltót is kiállíthatnánk.

 

Read more...

Arra már volt példa, hogy egy versenyt feladjak, de hogy két nap alatt egyetlen érvényes gyakorlatot se sikerüljön bemutatnom, most fordult elő először. Igaz, a szombati nem teljesen rajtam múlott, persze, tovább is mehettem volna, miután végre megtaláltam a második pontot a körön kívül a szomszéd völgyben, de ekkor már versenyláz helyett inkább az foglalkoztatott, hogy mi a fenét kezdjek ezzel a szituációval, most legyek én a genyó, aki elmeszelteti a versenyt, vagy a balek, aki ezt szó nélkül hagyja?

A dilemmát végül az döntötte el, amikor Paul megpróbált a célban meggyőzni, hogy jó helyen volt az, hiszen ő benézett a völgybe és rögtön meglátta - ezek szerint az járt jól, aki nem figyelt és elszállt az első völgy mellett. De óvásra így sem került sor, a rendezőség azonnal kapitulált, elismerték a hibát és informálissá nyilvánították a versenyt.

A tájbringa egy nagy család

Másnap reggel - mint a jó angolok - elsősorban az időjárásról beszélgettünk, az biztos volt, hogy éjjel esett, illetve hogy az előző napi nyár végképp múltidőbe tehető. A tippek a 10 foktól odáig terjedtek, hogy a Dorongósi réten havazott és Cica valószínűleg nem fog tudni felvezetni a befagyott pocsolyák miatt. Végül az autó hőmérője tett igazságot: kereken 5 fokban vágtunk neki a versenynek. A Budapest felől frissen érkezett Balla Stanci még kicsit borzolta az idegeket azzal, hogy nemsokára ideér a Gyöngyösnél elhagyott újabb eső is, de ehelyett inkább kisütött a nap és kiderült, hogy nem is olyan rémes az idő, úgyhogy egyre magabiztosabban mondogattam mind a huszonhárom szembejövőnek, aki rémülten csapta össze a kezét, hogy igen, én rövid mezben fogok kimenni, mert ilyen fasza gyerek vagyok, de főleg mert nem készültem mással.

Van rajta sapka

A rajtban állva az volt az első gondolatom, hogy ez nem túl ravasz pálya, gyorsan összekötöttem a nyugatra eső pontokat egy körré, majd a keleti, jóval nagyobb szórást egy másikká, aztán elindultam ugyanazokon az utakon, mint előző nap. Szerencsére nem volt sár, készültem ugyan egy egész pótkerékkel, amelyre vész esetén sárgumit tudtam volna feltenni, de nagyon helyesen úgy ítéltem meg, hogy erre azért nem lesz szükség, inkább élvezem tovább a tubeless előnyeit. A nyálka és a vizes fű azért kicsit visszavette a tempómat, nem mertem rohanni, de még így is nagyon hamar, mindjárt a 33-as előtt szembetalálkoztam Paullal, akit aztán egy fél pályán át üldöztem, igaz, befogni csak a legvégén sikerült. Hogy az elején hogy futhattam rá ilyen gyorsan - még a 31-esre elkövetett extra kanyarral együtt is - az egészen a végéig titok maradt, nekem ez tetszett, neki nyilván nem, talán kicsit a tempót is meghúzta, ráadásul mire utolértem volna, pl. az 51-es után, csináltam egy fél perces hibát, így megint kapott egy kis laufot.

Hol a hiba?

Ez a játékot az 54-esig tartott, amikor hagytam Pault menni és inkább megálltam újragondolni a hátralevő kupacot, miközben megállapítottam, hogy mégiscsak van ebben a pályában gondolat. Majd' egy percig néztem a térképet és nem jutott semmi jó eszembe, talán mert ennek a feladatnak csak rossz megoldása volt, valahol be kellett vállalni egy felesleges fél völgyet, végül mentem arra, amerre eredetileg akartam, de kb. olyan vagánysággal a DH-ban - ahogy László fogalmazott a múlt héten - mint egy p..., szóval egy női nemiszerv, egyrészt mert a törmelékes, vizes, sáros út nem hívogatott féktelen száguldásra, elég volt rossz példának Golyó esete, másrészt féltem a 44-estől, amely mellett remekül el lehet zúgni, ha nem figyel az ember, akkor aztán nem egy, hanem két fél völgyet mászhatok pluszban, ami bükki méretekben nem is vicces.

Bár elsőre visszataszítónak tűnt ez a szakasz, ehhez képest egész jól meg lehetett járni, talán 50 méter tolást leszámítva a 42-es előtti siratófalon, végig nyeregben maradtam, sőt, közben már azt a programot is bekapcsolhattam, hogy mindjárt itt a cél, lehet abbahagyni az óvatoskodást és végkimerülésig fokozni a tempót. A 38-as után szembejött Paul, ekkor már én voltam lépéselőnyben és ez határozottan tesztett, ezek szerint nem volt rossz az általam választott sorrend. Utolsó megpróbáltatásként még megnyomtam a befutót, aztán hosszasan kerestem a levegőt, de azzal az érzéssel indultam levezetni, hogy ezt jól csináltam, valami eredménye kell, hogy legyen.

Épp önfeledten azon gondolkodtam, hogy vajon mikor találtak egy pigmeus törzset a Bükkben (vö. 'kis ember alkotta tárgy'), mikor szörnyű felfedezést tettem: a műút mellett ott volt az előző napi első pontunk, teljes valójában, bójával és SI-dobozzal. Ó, basszameg, ez a térképen is rajta van! Hiába hajtottam végig a versenyt és mentem határozottan jól, már a második pontfogásomtól érvénytelen volt az egész, hát ezért lett meg Paul olyan hamar! Pedig írták az értesítőben, hogy jól nézzük meg a térkép nyugati szélét, nehogy kimaradjon egy pont, én a 31-es után megállapítottam, hogy annál nyugatabbra már biztos nincs semmi, de közben ez az sarok valahogy elkerülte a figyelmemet, eszembe sem jutott, hogy újra meg kell fogni egy pontot - történetesen azt az egyet, amelyiket tegnap is sikerült. Amúgy nem lett volna nagy kaland, szintben az ismert úton +2 percből biztos kihozom és még akkor is simán nyerek, de így lehúzhattam a WC-be az egészet, ugrott egy bajnokság, 100 MK pont, és könnyen lehet, hogy ezen a banánhéjon elcsúszott számomra az egész sorozat. Hát, ez a méreg, nem a cián, de tény, hogy csak magamat okolhatom.

Mondanám, hogy tök felesleges volt nekem egyáltalán lemenni Hollóstetőre, de aztán hazafelé a rádióban egy hallgató egy Első emelet számot kért, hogy ebben a szomorkás időben a vasárnapi főzést és a vasalást feldobja valamivel (és küldte mindenkinek, aki szereti). Ha innen nézzük, én remekül szórakoztam.

Legalább Orsi bajnok lett

Read more...

Read more...

Nem akarom arra kihegyezni ezt a posztot, hogy Lacigáék rosszul rendezték a Világkupát, de nem tudom nem az első élménnyel kezdeni, mikor is megérkezve Řitka - ejtsd Rzsitka - faluba betoppantunk a Versenyközpontba ezzel a jó hírrel: "Hello, we'd like to register". Erre a rendezők zavartan összenéztek: "For what?".

Lehet, hogy kéne nekik szólni, hogy ők itt egy Világkupát rendeznek? Sajnos, a külsőségeket elnézve ez egészen az utolsó pillanatig nem tudatosodott bennük; nem volt ez rossz verseny, csak dísztelen, színtelen és szagtalan, amolyan tizenkettő egy tucat, pont mint bármelyik Cseh Kupa. Hiba csak egész humoros formában csúszott bele, az első napi női pályában sikerült két tizenhármas pontot elhelyezni, de a legtöbben észre sem vették a malőrt.

Ami viszont kimondottan vérlázító volt, az az Ifi és Junior EK lekezelése. Ez ügyben szerintem lassan az IOF-nek kéne lépni, mert most ezt a törvényen kívüli státuszt simán odateszi bárki a versenye neve mellé, beszedi az emelt nevezési díjat, aztán nagy ívben szarik a fiatalokra. Ha zongorázni tudnám a különbséget a kezdeti olasz illetve litván hozzáállás és a mostani között, hát én már Horowitz lehetnék - és nem abban az értelemben, hogy halott. Akkor még az elittel együtt rendesen megünnepelték a dobogósokat, zászlóval és himnusszal, ahogy kell, most meg száműzték őket a délutáni esőbe, az eredményüket ők maguk sem tudták, online is csak több napos késéssel jelent meg, az eredményhirdetésről azt sem tudtuk, mikor és hol van, igaz, érintettek sem voltunk, ráadásul 12 kilométerre laktunk a világ legporosabb kis falujában, egy olyan hotelben, amely méltó párja volt a lassan tíz éves múltja miatt szép emlékké nemesedett malackai kalandnak, én ilyen lepusztult épületet még csak olyan kontextusban láttam, hogy éppen bontják, ami nem is állt messze a valóságtól, a helyiek elárulták, hogy nincs is engedélye az üzemeltetőnek, és egyébként a szobákat órára szokták kiadni, szóval kupi ez a javából. De annak legalább visszataszító. Igaz, a földszinti kocsmában jól főztek, ez sokat emelt a hangulaton, sőt, ha az ember egy levegővel el tudott jutni a rendeléstől a desszertig, akkor füstmérgezést sem kapott.

Hotelbe, hitelbe, hatol be Etelbe

Mondjuk, a 12 eurós szállás színvonalát nem a rendezőkön kell elverni, végül is tető volt, de azért nagyon remélem, hogy a magyar VB ennél sokkal ünnepélyesebb lesz külsőségek tekintetében, és összeszedettebb mint rendezés.

A pályák már úgy-ahogy megállták a helyüket, bár azt sem kritika nélkül. Az első napi hosszútáv például elég szimplára sikeredett, igaz, annak mindenki örült, hogy nem haláloztunk el végkimerülésben, de ahogy Natalia - az orosz csapat állandó vezetője, legyen szó sítájfutásról vagy tájbringáról - fogalmazott: a csehektől többet vártunk. Útvonalválasztás jó ha minden második átmenetbe került, amúgy csak rohanás volt az egyébként elég kellemes utakon.

Hosszú, első kör

Magam részéről elég lomhán kezdtem, pozitívabban megközelítve óvatosan, pedig rögtön a kettes pontra kimehettem arra a betonútra, amelyet előző nap tévedésből végigjártunk kocsival, történt ugyanis, hogy beállt a dugó az autópályán, mi pedig egy helyi rutint követve a füvön inkább kiugrottunk a párhuzamosan futó menekülőútra, majd a falu határában  - kb. 200 méterre a szállásunktól - felkoppantunk egy sorompóra. A helyi rutint gyorsan lefokoztuk marhává, majd elindultunk a másik irányba, hátha ott van kijárás, de nem, ott is sorompó volt, úgyhogy negyed óra múlva sűrű elnézések közepette sorolhattunk be ugyanabba a dugóba. Arról sejtésünk sem volt, hogy nemcsak a tiltott területen jártunk, de egyenesen a vételútvonalon, úgyhogy másnap ezen a betonon küldtük ki Lászlót a rajtba, így legalább csapaton belül helyreállt a fair play. Nem mintha sokat jelentett volna az eredmények szempontjából, mindenesetre ezzel a rendezők előtt inkább nem büszkélkedtünk.

Ezen a pályán igazán nem volt sok hibám, azt is mind egyetlen patakvölgyben sikerült elkövetnem. Először az ötösre, pusztán abból kifolyólag, hogy bevállaltam az átvágás, ez cirka egy percembe került. Már önmagában az ötlet is vitatható volt, de ráadásul én a kivezető ösvényt sem találtam meg, így futva kellett távoznom az erdőn át. Részben ennek is köszönthetően a hatosra meg is jelent mögöttem Hans Welti, a négy perccel később rajtoló svájci versenyző. Be csak két átmenettel később fogott, mikor is ugyanabban a völgybe elvétettem a bejáratot, és rövid, kétségbeesett fejtekergetés után a csalánoson keresztül sikerült rárabolnom a pontra. Ugrott újabb egy perc, ráadásul Hans is meglépett, már kifelé jött, amikor én még csak örültem a megtalált ösvénynek.

A következő érdemleges feladatnak a tizenhármas bizonyult, sokáig szemeztem a átvágással, de szerencsére nem hagytam magam elcsábítani, Golyó például itt bonyolódott bele valami kerítésbe, de Hans barátom is beszophatott valamit, mert jókora előnye dacára egyszer csak közvetlen előttem jobbról ugrott ki a betonra, aminek örültem, ráadásul meg kellett állapítanom, hogy a felfelékben egyáltalán nem legyőzhetetlen, hogy nem mondjam, kimondottan lassú, be is előztem többször, amiből önmagában következik, hogy lefelé annál jobban ment, ott meg ő húzott el állandóan.

Hosszú, második kör

A tizenhatosra megpróbáltam önállósodni és hagytam őt előre menni a betonon, én meg felugrottam a legrövidebb úton a dózerre, azt hívén, hogy ez jobb megoldás, de tök egyszerre értünk a frissítőhöz, úgyhogy maradtunk együtt. Pár primitív, kényszer szülte átmenet után ismét jött a kedvenc betonos lejtőm, ahol különösebb erőbefektetés nélkül lehetett 50 fölött gurulni (Golyó itt megpróbálta áthajtogatni a térképét, de azóta már ő is tudja, hogy ez esélytelen), majd az utolsó húzós szakasz.

Ekkor tűnt tűnt mögöttünk a Bjarke Refslud - Piero Turra páros, előbbi 10 perc hátrányból, de hát ő mégiscsak név, igazából hízelgett, hogy csak így, a pálya végén fogott meg. Ez is a huszonegyesig váratott magára, viszont utána el is ment és vitte magával az olaszt. Hans is eltűnt a lefelében, jó ég tudja, hol járhatott, mert pár átmenettel később hátulról érkezett meg. Innen aztán már kéz a kézben fejeztük be a versenyt, sajnos, még az utolsó előttire elkövetett fél perces hibájában is vele tartottam, mentségemre szolgáljon, hogy az a pont nekem a hajtás alá került és bár kikapcsoltam a patentot, de így is alig láttam, hogy mit keresek, ekkor meg már nem akartam egy újabbat hajtogatni, fél perc abban is benne lett volna.

Egy számomra eddig tök ismeretlen finn gyerek nyert - Samuel Pökälä - szerintem most jöhetett fel juniorból, ahogy elnézem, szép jövő várhat rá. Kerek 100:00-t ment, ami nagyban megkönnyíti a százalékszámítást. Ami kicsit bosszantott, hogy 120:40-nel csak 52. tudtam lenni, holott életem legjobb VB eredményeit - harmincadik helyek - ennél nagyobb hátránnyal értem el. Hiába, egyre tömörebb a mezőny, ráadásul az egyszerű pályák sajátja, hogy kis hátrányon is sok helyet lehet bukni.

Amúgy jól ment azt egész csapat: Ádám félelmetesen közel volt (121 perc), László csak egy defekttel maradt le mögöttem  (125 perc), Golyó is ott volt közvetlenül mellette, és Matri sem volt messze. Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, hogy vállon veregettem a csapatot, bár helyezésben aligha eladhatóak ezek az eredmények, de határozottan biztató az összkép. Anna kicsit betlizett, kár volt azért a pár perc hibáért, de amúgy a 15. hely sem tragikus.

Ha már ilyen elégedettek voltunk magunkkal, ideje volt gyorsan kompenzálni. A másnapi középtáv minden tekintetben gyalázatosan sikerült, kivéve Lászlót, aki egész értelmes eredményt ért el: időhátrányban majdnem ugyanott, de a 39. helyen végzett, ami azért jobban hangzik. Ha az előző napi pálya túl egyszerű volt, akkor ez meg feleslegesen és öncélúan durva. Ráadásul, az én meglátásom szerint, tisztességtelen is, mert mi a poén abban, hogy valaha talán létezett, de mostanra már észrevehetetlen ösvények meg- vagy meg nem találásán múlik a verseny?

Középtáv

Ilyenből pedig volt egy pár, mindjárt a négyesre, mikor együtt álltam Ursina Jäggivel az úton, néztük az érintetlen erdőt, majd egymást, végül megbeszéltük, hogy márpedig ennek itt kellene lenni, úgyhogy ha még sincs, akkor majd mi megcsináljuk és a szabályokkal némileg ellentétesen, de tiszta lelkiismerettel becsörtettünk az avarba. Ezen csak pár másodperc múlt, de lehetett volna figyelmeztetés: a pöttyözött ösvényben nem szabad bízni. Sajnos, nem vettem komolyan, sőt, még akkor sem, mikor a hatosra vezető értelmezhetetlen, diffúz ösvényhalmazon átrágtam magam, és végül ismét egy olyan ösvényen sikerült lejutnom a gerincről, amely a valóságban nem létezett.

Jött a DH. Ezzel előre riogattak a rendezők, hozzátették ugyan, hogy nem olyan vészes, de láttam a szemükön, hogy olyan ez, mint amikor a böllér haverkodik a disznóval egy ködös hajnalon. Mondjuk tényleg nem volt annyira vészes, én is csak kétszer 50 méterre kapituláltam, ha lehetett volna gyakorolni, második-harmadik nekifutásra lejövök rajtuk két keréken, de on-sight nekem ez sok volt. Be is fogott a mögöttem induló Urs Dauwalder - kivételesen egy svájci, de ő már nem hozott olyan szerencsét, mint Hanzi előző nap. Először én vittem el a málnásba, a kilencesre menet együtt nem találtuk meg az ösvényt, majdnem a településről kellett mandinerezni, ezzel persze eltapsoltunk vagy másfél percet, ami önmagában elég ahhoz, hogy a versenyt leírhassam, ráadásul ez csak a kezdet volt.

Urs eltűnt előre, de jött helyette Mike Sommer, vele megfogtam két pontot, illetve Ursot ismét, majd a tizenkettesre egyikük elindult jobbra, másikuk balra, én meg Urs után vetettem magam és ezzel sikerült ismét kihúzni a lutrit, mert az ő elképzelésében szereplő pöttyözött ösvény megint a néhaiak közé tartozott. Mentünk vagy 200 métert az egyre dzsuvásabb erdőben, aztán én meguntam és kiléptem a házak mellé, ott legalább volt út, ami ha jókora kerülővel is, de legalább a pontra vezetett. Ezzel nagyjából el is temettem a versenyt, ennyi hibát az én gyorsaságommal már nem lehet kompenzálni.

De hátra volt még a steig, igen, így határozott névelővel, a pályakitűző - akinek lélekrajzát ajánlom a pszichiáterek figyelmébe - egyetlen nagy húzásba álmodta bele az összes emelkedőt. Ráadásul itt ment el mellettem a fél Red Group: előbb Samuli Saarela, majd a későbbi győztes Beat Schaffner, hátában Tonis Erm-mel. Bevallom, már a felénél utáltam az egészet, a tényt, hogy esélytelenül mennek el mellettem, meg a tudatot, hogy ráadásul még hibáztam is, lúzer vagyok, hiába, jó ha egyáltalán megverek valakit. Az igazi alázás pedig még csak a tetején jött: ott állt a TV, majd az operatőr vagy száz métert futott mellettem, kezében a kamerával, a végén meg kellett kérnem, hogy fejezze már ezt abba, mert még valami korhatárosat találok mondani, aztán nem adhatják le csak este tíz után.

A pálya innen végre lapos lett és kevésbé technikás, szóval részemről végre élvezhető, de ahhoz kevés, hogy ezzel bármit is kompenzáljak. Utolsó kihívásként még a tizennyolcasról levezető rövid kis DH-n majdnem letolt az ösvényről Xenia Csernyik, márpedig belőle kinézem, hogy simán felkoncol élve, ha az útjában vagyok, úgyhogy igyekeztem is, szerencsére a laposon lemaradt. Remélem, azt a két másodpercet, amivel kikapott, nem az én számlámra írta, mindenesetre egy ideig nem akarok a szeme elé kerülni.

Az eredmény részben olyan lett, amit közben sejtettem: 134%, szóval szar. Ehhez képest 54. lettem, tehát majdnem ugyanaz, mint előző nap, csak akkor mennyivel jobban mentem... Igaz, az már-már sértően egyszerű pálya volt, ez meg maga a megtestesült káröröm. Nagyjából a többiek is így szerepeltek, már aki végigment, mert pl. Golyó az 5. után elszállt valami kövön, hogy pontosan mi történt, azt nem sikerült rekonstruálni, mert nem emlékezett a magasztos pillanatra, csak arra, hogy felkel a földről. Mínusz egy fék, mínusz egy váltó, mínusz egy bal váll, úgyhogy onnan érhetően visszajött és ezzel be is fejezte a hétvégét, sőt, talán a májust is.

Ez okozott egy kis fejvakarást nekem, mivel épp előző nap intéztem el, hogy legyen két váltónk, beszerveztem Melanie-t, aki ausztrál lévén szingli volt, és pont kapóra jött neki, hogy mi meg tele vagyunk jobbnál jobb pasikkal. Szerencsére ott voltam én taraléknak, így még Golyó kiesése után is maradt két váltóra való emberünk. Végül a László - Anna - én felállás lett a tiszta magyar csapat, a másikban pedig - miután Melanie-nak szemérmetlenül feltettem a 'what is your favorite position?' kérdést - Ádám került a csaj elé, Matri meg mögé. Ez utóbbi kicsit gyengébbre lett konfigurálva, de nem ez volt a fő problémájuk, hanem hogy a sors határozottan üldözte őket: Ádám egy defekttel indított, majd Melanie teljesen elfogadhatóm Annánál csak másfél perccel rosszabb köre után Matri ment ki - Mets Miki bringáján, mert a sajátját előző nap már tönkretette. Ő ezzel a két nappal kiérdemelte a 'bike-killer' becenevet, ugyanis a kölcsönbringát nyolc küllő hiánnyal tolta be egy óra múlva. Hát, ez a váltó nem jött be.

Itt a vége

Ellenben a mienk szárnyalt. László ötödiknek hozta a csapatot, amiből kettőt rögtön ki is zártak, az észteket, mert nem volt harmadik emberük, az ukránokat pedig mert az első emberük unortodox módon értelmezte a kötelező útvonalat. Ekkor tehát dobogós volt a magyar váltó, ami azért ritka pillanat, igaz, sejthető volt, hogy ez nem tart ki végig.

Jön László

Anna a 12. helyig esett vissza, de közben megint kigyomláltak pár váltót, így igazából fogalmam se volt, pontosan melyik helyekért harcolunk, az biztos volt, hogy csapataink harcban állnak, ott vagyunk a mezőnyben, nem lemaradva az utolsó helyekért. Mindig éreztem, hogy ez a potenciál bennünk van, de valahogy sosem jött össze, most pedig itt volt a nagy alkalom, csak én ne csesszem el.

Kirajtoltam egy viszonylag nyugalmas percben, értem ez alatt azt, hogy közvetlen körülöttem nem volt senki, de nem mesze előre, és sejthetően hátra is, már többen. Ebben a magasztos pillanatban elkezdett esni az eső, én pedig elképzeltem, hogy Cica gúnyosan elmosolyodik, eddig ugyanis, mindig ők versenyeztek esőben, mi pedig szárazon. De különösebb gondot ez nem okozott, a terep amúgy is nyákos volt az addigi áldástól, az meg hogy én mennyire leszek vizes, csak komfort kérdése.

Viszont a terep nem tetszett túlzottan, az eleje emelkedett és gyökeres-köves volt, úgy éreztem, lassan haladok, amiben azért ott lehetett az a vitathatatlan tény is, hogy harmadik nap lévén már elég fáradt voltam. A hármasra láttam először embert, a franciák valamiért a lányt, Laure Coupat-t tették a végére, aki most ott küzdött egy járhatatlan úton. A hármas után már többen voltunk a dózeren: Matus Trnovec a szlovákoktól, illetve a sok orosz váltó egyikének képviseletében az agyonüthetetlen szenior, Viktor Korcsagin. Laure sem akart lekopni, ami lánytól azért nem rossz, igaz, ő világbajnok volt (vagy 10 évvel ezelőtt). Így kalákában lecsörtettünk a pálya túlsó végébe, bevallom, én leginkább csak követtem őket és közben igyekeztem a térképpel foglalkozni, nehogy belefussak egy farstába, de nem, ugyanoda mentünk mind.

Váltó

A hetes után hosszabb húzás jött, ráadásul erős emelkedővel, reméltem, hogy a csajtól itt elválunk, ha már a DH-ben nem sikerült letenni. Ez be is jött, sőt, közben felzárkóztam Viktorra. A nyolcasra is együtt álltunk az alsó ösvényen és nem akartuk elhinni, hogy oda kell felmenni, azon az oldalon, ahol gyalog is négykézláb másznék fel. Nem volt hosszú, de olyan meredek és köves, hogy egy ideig el sem tudtam képzelni, hogy fogom én itt felgyűrni a bringát. Aztán Viktor elindult, úgyhogy én is, majd rövid szenvedés után meg is lett a pont. Viktor valami rossz reflexből adódóan ugyanitt el is indult vissza, én meg inkább szintben kimentem az útra, nyerve ezzel vagy száz méter előnyt.

Ez nem tartott sokáig, a tízesre vezető sáros DH-ben hátba csapott, sőt, hozott magával még egy franciát, egy fiút, ezúttal, illetve Martin Mosert, az osztrák egyes csapat képviseletében. Kb. erre számítottam, a harmadik helyen megy ki az össze állat, különösen meg sem lepett, hogy befogtak. Az sajnos az átfutás környékén kiderült, hogy nem sok esélyem van velük elmenni, lassan de biztosan húztak el, ráadásul én még el is hibáztam a tizennégyest, ahol eggyel több ösvény volt a térképen jelöltnél. De ekkor még láttam őket, csak mire kijavítottam a térképet, már nem voltak sehol. Ellenben jött a másik osztrák csapatból Kevin. Na, vele kapcsolatban se volt semmi illúzióm, nagyon jó mostanában és akaratból versenyzik, biztos voltam benne, hogy most engem nézett ki ebédre. Két átmenetben tudtam tartani, aztán az utolsó előtti után kielőzött, és...

És hatalmasat hibázott. Én marha, meg mentem vele, pedig itt simán le lehetett volna kocolni, ha nyerek kétszáz méter előnyt, nem fog meg a célig. De az volt a helyzet, hogy ahogy ő is, én is eldobtam itt az agyamat és komolyan azt hittem, hogy jó úton megyünk (ne kérdezzétek, hogy mire alapoztam ezt, mert amúgy a két útban semmi hasonló nincs). Amikor ráfutottunk az egyszer már meglátogatott 51-es pontra, rájöttünk a hibára, mehettünk fel az átfutóra, majd onnan a cél melletti úton a befutóra. Kicsit reménykedtem benne, hogy elkapkodja és átvág a célon, így biztos kizárták volna, a franciák már erre megadták a precedenst. De nem, csak elbizonytalanodott és megállt, így elmehettem mellette, ami aztán nem tartott sokáig, hamarosan visszaelőzött és innen már világossá tette, hogy nincs értelme a hajrának. Nem is erőltettem.

14-ek lettünk, ami 32 váltóból határozottan jól hangzik. Ha levonjuk a csonkákat, még akkor is marad 29, tehát a mezőny első fele. Ha csak az első váltókat nézzük, akkor 9., az ugyan kevésbé hízelgő, mert csak 13 nemzet volt, de ez is egész jó. A legszebb benne az, hogy végig ott voltunk a mezőnyben, a végén is 3 percen belül volt vagy 5 váltó, kicsit pihentebben, szerencsésebben vagy nagyobb odafigyeléssel ezen még lehetett volna javítani.

A mérleg tehát háromból kettő relatív sikeres, egy pedig felejtős. Nem mondom, hogy ez itt már maga a Kánaán, de határozottan pozitív az összkép. Augusztusig ebből még bármi is lehet.

Lemossuk a gyereket

Van egy pár képem is

Read more...

...az udvara - nosztalgiázott Anna az egykor volt Jó ebédhez szól a nóta egyik slágerét idézve, mikor meglátta a versenyközpontot, amely valóban egymaga pótolta a soha létezett szlovák tengerpartot. Éppen a pálmafák hiányoztak, meg a fűszoknyás, virágfüzéres lányok, ráadásul áprilishoz képest a hőmérő simán vitte a harminc fokot. Ilyen helyen csak az egészen eszementek bringáznak, ilyen eszementből pedig volt nem kevesebb, mint 470, ami valljuk be, nem kevés, sőt, sok. Csak a részrehajlás mondatja velem, hogy a mi versenyeinken azért többen indultak el az elmúlt években, de ebben én sem hiszek teljesen őszintén.

A szlovákok (pontosabban a legtájbringásabb egyesületük, a Vaska Bratislava) tehát szépen megfogták az isten lábát, pedig tőlünk vették a receptet: meg kell szerezni a cseh mezőnyt, kihirdetni Világranglista futamnak, és úgy pozicionálni, hogy közvetlen utána egy Világkupa legyen, persze, hogy eljön a fél világ, és mivel egy bartel keretében Magyar Kupa futam is lett mindkét nap, mi is tiszteletünket tettük, igaz, csak harmincan. Meg kell hagyni, durva társasággal néztünk szembe: pár ország ugyan hiányzott, cserébe nem hat, hanem vagy negyven cseh indult, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy VK erősségű mezőny volt elitben. Ebben szép érvényesülni...

Ejtőzik a csapat

Az persze definíció kérdése, hogy ez mit jelent, részemről azt, hogy mondjuk kevés hibával, jó tempóban tekert verseny után a középmezőnyben végezzek, ez pedig egész jól sikerült is, be kell valljam, meg vagyok lepve, hogy ne mondjam, tök elégedett vagyok ezzel a hétvégével, mert ahhoz képest, hogy első verseny, teliben az éppen csak elkezdett edzésmunka második hónapjában, 17-18%-okat mentem, ami 2008-ban fordult elő velem utoljára, akkor ráadásul zsinórban a VB-n és az EB-n is több számban, azóta meg semmi, gondolkodtam is, hogy vajon minek köszönhető ez a váratlan formajavulás és végül lesett a tantusz: végre nem egy köves-poros, mediterrán terepen kellett versenyzeni, hanem az igazán nekem való körülmények között, ahol nem dominál a bringás-technika: laposon. Ennek persze nem mindenki örült, de néha nekem is lehet gyereknap.

Az első futam előtt közel sem voltam ilyen magabiztos, alig múlt négy napja, hogy a fiatalok csúnyán odapörköltek nekem edzésen, hovatovább már kezdtem azt  érezni, hogy egy váltóba be se férnék, de gondoltam, várjuk ki a versenyeket, az mégis más. Szerencsére, azt kell mondjam... Amúgy a szombati középtávú pálya nem volt éppen fogós feladat, hibákat jobbára csak úgy sikerült elkövetni, hogy túlzottan féltem a homoktól és bevállaltam olyan megoldásokat, ahol mély homok ugyan nem volt, de gyors haladás se. Az egész egyébként Era miatt van, aki még a rajtom előtt befutott és nagyon panaszkodott a homokra, hát, engem sikerült úgy beszaratni, hogy a hármasra mindjárt megkomponáltam a nap leghülyébb megoldását, amit aztán kisebb bizonytalanságokkal sikerült is kivitelezni. Közben ugrott majdnem egy perc, amit ráadásul észre sem vettem.

Középtáv

A következő hibát már igen: az ötösre - miután csak belementem egy tényleg fogós homokcsapdába - egyszerűen elvesztettem a fonalat, nem találtam az első két elágazást, majd beindultam az elsőn, amelyet végre sikerült észrevenni, de akkor meg nem tudtam, hogy pontosan melyiken vagyok és az ilyen bizonytalanság lelassítja az embert. Újabb fél perc. Viszont onnan kifelé már a járt úton roboghattam, ez hálás volt, sőt, nem sikerült elhibáznom azon két pont egyikét sem, amelyen egyébként többen elhullottak (6. illetve 7.). Innen aztán egyszerűbbé is vált a pálya, két elágazás volt még ugyan, amit nem vettem észre, de azokon már nem akadtam fenn, így zökkenőmentesen eljutottam az átfutóig, onnan meg anélkül, hogy a térképbe különösebben belebonyolódtam volna, megkerültem a tavat és örültem minden pontnak, amibe belebotlottam, különösen azoknak, amelyek kódja az én térképemen is szerepelt.

Éppen sikerült beesnem egy óra alatt: 59:59. A jóval később induló Red Group persze ennek rendesen alávágott, egészen 50:31-ig, de mind a 18% hátrány, mind a 31. hely elégedettséggel töltött el. Az, hogy ezzel a legjobb magyar lettem, már inkább véleményes, őszintén szólva, az edzéseken látott formák alapján én nem hittem, hogy ez ilyen simán megtörténhet. Talán az évek. Meg a rutin.

Az igazi beach-hangulat csak ekkor vette kezdetét egy igaz, tőrőlmetszett kocsmai becsületvesztés formájában, aminek a magyar csapat nagyobbik része már csak azért is részese kellett hogy legyen, mert a számukra kiutalt faházak gyakorlatilag a büfébe voltak telepítve, és nagyjából másfél méterre a hangfaltól amúgy sem lett volna esélyük aludni, arról az apróságról nem is beszélve, hogy 29 főre kaptunk 25 helyet, mert úgy általában is kevesebb jutott az egész mezőnyre és a rendezők a hiányt igazságosan szétosztották a mezőnyben. Nem lévén jobb taktika, azt találtuk ki, hogy az alszik a földön, aki utoljára távozik a kocsmából. De aki előbb, az sem alszik, mert a 3+2 színvonalú szinti-pop duó fáradhatatlanul nyomta a rosszabbnál rosszabb szlovák slágereket, amelynek egyetlen valamirevaló pillanatában - mint egy szarkupacból kinövő virág - a gitáros hibátlanul eljátszotta a Gary Moore-tól a Lonert.

Fiatalok! Ezt nézzétek meg és sírjatok!

Meg kell mondjam, féltem a másnaptól - és ezt most nem a szó addiktológiai értelmében, hanem mert hosszútáv volt, én meg fáradt. Úgy is indult, ahogy vártam: fáradtan. Jó pár átmenetig tartott, amíg végre életképesnek éreztem magam, közben kisebb útvonalválasztási dilemmákkal idegesítettem magam, utóbb kiderült, hogy mindegyik alaptalan volt, bár én meg voltam róla győződve, hogy most rontottam el, a részidők nem jeleztek semmit. Mindjárt az első körben a négyes ilyen volt, mert lehetett volna körbe kerülni jobbról, az hosszú, vagy belemenni keresztbe, de akkor meg bevállalhattam volna a felkiáltójeles lejtőt, amely alatt a Markiza TV stábja várta az áldozatokat, úgyhogy én ravaszul a kettőt ötvözve keresztbe indultam és alulról érkeztem, majd arra is távoztam, ne rajtam röhögjenek este a sportműsorban.

Eleje

Az egyetlen ellenfelet a kilencesre menet fogtam meg, majd úgy meglepődtem, hogy visszafelé indult, hogy csak azért is előre mentem ki a pontról, közben már éreztem, hogy ez hülyeség volt, de onnan már csak 3 km választott el a térképcserés ponttól, nem láttam értelmét, hogy visszaforduljak, inkább keményen végighullámoztam a gerincet, közben átkozva magamat, hogy miért nem tudtam ezúttal hallgatni az okosabbra. De meglepő módon, az átmenet részideje nem mutatott hibát, pedig még meg is álltam közben, hogy rájöjjek, közel sem járok annyira előre, mint szeretnék, így viszont érthető lett, hogy mit keres egy irtás mellettem. Röviden: van, amikor semmi sem sikerült, máskor meg szinte akarattal sem lehet elrontani a versenyt. Hál'istennek, ez a nap az utóbbi volt.

Még egy kört!

A második körbe szorult a legkevesebb fantázia, viszont megfogtam Golyót. Ez már csak azért is meglepett, mert azt hittem, nagyjából elsőkét rajtoltam. Ő megmutatta nekem, hol a 13. pont, majd közölte, hogy a másnaposság ortodox értelmezése okán nem kíván velem jönni, és taktikailag le is maradt. Ehhez képest két átmenettel később még együtt fogtuk a frissítőt, de ott annyira belefeledkezett a vizesüvegekbe, hogy kénytelen voltam egyedül folytatni. Egy lóbaszó nagy átmenet jött, de utána, sejtésem szerint, már nem lehetett sok hátra.

Utolsó esély hibázni. Kihasználtam.

És tényleg. Az eddigi A3-as lepedőket egy sima A4 váltotta fel, azon is éppen csak akkora pályával, ami elvezetett e célig. Ennek úgy megörültem, hogy nem átallottam hajrázni, aminek egyenes következménye lett a hiba, ahogy kell, az utolsó pillanatban. Részben csúnya csapda is volt a húszas, mert ez volt az első eset, hogy a pöttyözött út ténylegesen is járhatatlan volt - lényegében egy csík mélyszántás a homokban. A tolást félúton meguntam és inkább átmentem a csatorna túloldalára, ahol egy sokkal jobb ösvényen haladhattam volna, ha meg nem látom a pontomat rejtő irtást, és valami ördögi sugallatra el nem indulok felé. Még a pontot is láttam a túlsó végében, amely, mire odaértem, átváltozott egy másik ponttá, így nem kis bosszúságomra egy perc kerülővel kellett korrigálnom, kár volt ezt így a végén... Ami hátra volt, nem kívánt már sok észt, esemény is csak annyi volt benne, hogy a következő ponton egy jókora nudista nő terpesztett, de én ekkor már immunis voltam a szexuális aberráció ilyetén mélységeire, több mint két óra hajtás után tőlem Catherine Zeta Jones is fekhetett volna a pont mellett, az sem érdekel.

Az eredmény kísértetiesen hasonló lett az előző napihoz: 32. hely, 17%, még a többi magyar is hasonlóan végzett mögöttem. Ami meglepett, hogy tempóra pont ugyanolyat jöttem mindkét nap, pedig ez a vasárnapi több szempontból is terhelt volt.

Persze, hogy elégedett vagyok, de nem hinném, hogy ez most már így is marad. Többet nem megyünk homokra, és azt kell mondjam, sajnos. Nem azért, mert annyira élveztem, hanem mert én itt sokkal versenyképesebb vagyok, mint hegyen. Lehet, hogy mégis el kéne menni jövőre Észtországba a VB-re? Pedig már elhatároztam, hogy szezon végével csatlakozok a 40-es kategória sokkal hálásabb társaságához. Na, ez ráér. Hamarosan Világkupával folytatjuk Csehországban, ott majd helyrebillen az egyensúly. Ha igen, én megmondtam. Ha nem, akkor örülök.

Honlap, képek, eredmények

 

The Loner - performed by László

 

 

 

Read more...

• kiszámíthatatlanul jelentkező ízületi fájdalmak
• fokozott regenerációs idő szükséglet
• túlterheltség, fáradtság
• felügyeletet igénylő gyerekek elhelyezési gondja (magyarul: mikor tudnék kimenni futni és addig hová tegyem a kölyköt?)
• baromi nagy(nak tűnő) hegyek itt Nagykovácsiban

Read more...