Sítájfutás

A sítájfutás a sífutás és a tájfutás keveréke. A sífutás része viszonylag evidens, síléccel kell haladni. Ez nem kötelező, de megette a fene azt a versenyt, amely gyalog gyorsabb… Ha pedig egy elit pálya adatait nézzük meg (mondjuk a 15 km-es középtávot megteszi a győztes 50 perc alatt), akkor egyértelmű, hogy a síléccel a nyerő.

De hogy? A stílusban nincs megkötés, nevezhetjük ‘szabadstílusnak’, ez pedig általában a korcsolyázó technikát jelenti. Lehetne klasszikusozni is, de ahhoz hosszú léc kell, ami a vékony sítájfutó nyomokban sokszor akadály, ráadásul sítájfutó versenyen nincsenek kihúzott diagonálnyomok. és végül: a klasszikus ab ovo lassabb is. Summa summarum, a korizás terjedt el. Még olyan keskeny nyomban is, ahol nem is lehet korizni 🙂

 A sítájfutó versenylécek, és általában a felszerelés sífutás-specifikus része, tehát, nem különbözik a sífutó-versenyeken a korcsolyázáshoz használttól. Ha szőrszálat is hasogatunk, talán elmondhatjuk, hogy kicsit masszívabb a bot és a léc, utóbbi esetleg rövidebb is, nem annyira számít a súly. De alapvetően nincs lényegi eltérés.

A tájékozódás pedig kiköpött mása a tájfutásnál illetve – még inkább – a tájbringánál alkalmazottnak. A verseny nagyrészt (99%) előre kihúzott sínyomokon zajlik, nem alapvető cél a mezőny szűzhóban való végigzavarása, bár kisebb szakaszok ilyenből is előfordulhatnak. A sínyomok viszont változatosak, a térkép 3+1 félét különböztet meg:

– Széles ratraknyom (jele: folytonos, zöld vonal). Használata evidens, itt lehet élvezetesen rohanni.
– Hószán nyom (jele: szaggatott, zöld vonal). A sítájfutás legjellegzetesebb vonása. Az ilyen nyomok szélessége 100-150 cm körül van, tehát kényelmesnek nem mondható a benne való haladás, de lehetséges. Lefele hajmeresztő, felfele kicsit küzdős, ide kell az erős karizom, illetve az elágazásokba, kanyarokba a kifinomult sítechnika. Aránya nagyon változó, durvább helyeken 80-90% is lehet, humánus rendezők esetén azonban pont ellenkezőleg: akár csak 10-20%.
– Gyalognyom (jele: pöttyözött, zöld vonal). Alig 1-2%-át teszi ki egy egészséges sítájfutó pályának, minden irányban rossz rajta haladni, de főleg felfelé, nagy hóban. Sokszor érdemes inkább lecsatolni vagy akár többszörös távot kerülni nagyobb nyomokon.
– A plusz egy fajta pedig az ún. ‘nagyon széles ratraknyom’, amely a nagyon nagy (>5m) sínyomot jelöli, ez is folytonos, zöld vonallal van jelölve, csak vastagabbal. élményben nem jelent különbséget az alapesethez képest, de a tájékozódást könnyíti az elkülönítése.

 Ezen kívül van még pár speciális jel a letiltott útra (piros X), a ki nem húzott, szűzhavas útra (párhuzamos, fekete vonalpár), a síelhető területre (zöld négyzetrács) illetve a felszórt betonútra (piros V). A többi térképjel a tájfutásban megszokottal megegyezik, talán kicsit elnagyoltabb a térkép, hiszen a verseny úgyis az utakon zajlik, senki sem kiváncsi arra, hogy a bozótban két vagy három gödör van-e, pláne, ha azokat méteres hó borítja.

A versenyfeladat ezek után adott: a terepen elhelyezett ellenőrzőpontokat kell a térkép segítségével megtalálni, méghozzá megfelelő sorrendben.

 A térképen a pályanyomatot mindig lila szín jelöli, háromszög a rajt, körök jelölik a pontokat és dupla kör a célt, mindezek a könnyebb olvashatóság kedvéért vinallal is össze vannak kötve, valamint egy pont mellé oda van írva annak sorszáma és kódja. Ez utóbbi egy egyedi azonosító, arra az esetre, ha a versenyző, bár fogalma sincs, hol jár, mázlijára talál egy pontot és kétsége van, hogy az-e, amit keres. A dolog egyáltalán nem ilyen abszurd, rutinos versenyzők is elég gyakran fognak ‘rossz pontot’ és ilyenkor a tévedés a kód miatt derül ki. A pontot fizikailag egy narancs-fehér kb. 30×30 cm-es oldalú háromszög alapú hasáb jelöli, anyaga valamilyen vízálló textil. A pontérintés igazolására különböző rendszerek szolgálnak, ebből régebbi a ‘lukasztó’, újabb az elektronikus SportIdent (illetve északon az ennek megfelelő ‘Emit’). A lukasztó a ‘versenyzőkartonon’ hagy egy egyedi mintát (luk-kombinációt), a SportIdent pedig elektronikusan rögzíti a pontérintés tényét. Mindkét rendszert a célban értékelik, aki pedig akár csak egy pontot kihagyott vagy a sorrendet elrontotta, az kizárásra kerül. Ez sem ritka dolog, minden versenyen van pár ‘diszkós’, akik nem érnek el értékelhető eredményt. Az érvényes versenyzőket értelemszerűen a futott idő állítja sorrendbe, a leggyorsabb nyer.

A rendezőség általában számos kategóriára osztja a mezőnyt, nemnek, kornak illetve esetleg tudásnak megfelelően. Ezt egyszerű, szabvány rövidítések kódolják, pl. F18E jelöli a 17-18 éves, elit fiúkat.

A versenyszámoknak négy nemzetközileg elfogadott típusa van:

– sprint (férfi elit kategóriában 10-12 perces győztes idő)
– középtáv (50-55 perc)
– hosszútáv (90-95 perc)
– váltó (30-35 perc/fő)

A verseny lehet egyéni indítású (pl. 2 percenként) vagy ún. tömegrajtos, ez utóbbi esetben különböző szakaszkombinációk biztosítják, hogy – bár végül mindenki ugyanazt a pályát futja – az egyszerre rajtoló versenyzők ne tudjanak ‘ragadni’, azaz gondolkodás nélkül követni egy technikásabb ellenfelet.

Magyarország adottságai a sítájfutás tekintetében – a többi sísporthoz hasonlóan – mérsékeltnek mondhatók, de a dolog azért egyáltalán nem kilátástalan. Jó szezonban akár 5-6 hétvégén is van verseny, elsősorban az országos bajnokságok, amelyek egy pár éve már a fent említett összes versenytávon és vagy 20 kategóriában megrendezésre kerülnek. Kedvenc terepeink: Galyatető, Mátraszentimre, Salgóbánya, Dobogókő illetve a Normafa, de előfordult már verseny a Kiskunságban is. A környező országok közül pedig Ausztria, Szlovákia és Csehország biztosít rendszeres versenyzési lehetőséget.