MTFSZ Portál

A Mátra Maraton hosszútáv sehogy sem illet bele az évbe, sőt, igazából az elmúlt évtizedbe sem, hiszen nagyjából duplája az általam megszokott terhelésnek, kérdezték is sokan, hogy miért pont erre a távra neveztem. Az ötlet a sífutó versenynaptárt nézegetve született, mikor is arra jöttem rá, hogy max. 3 órából nem sok maratont lehet megcsinálni, így kénytelen leszek kicsit szoktatni magam a hosszabb távokhoz. Akkor pedig már legjobb ezt most elkezdeni. Elsőre semmi más célom nem volt, mint hogy különösebb megborulás nélkül végig tudjam hajtani a versenyt, és közben tapasztalatokat gyűjtsek, hogy milyen jelzésekkel reagál a szervezetem a sok órás terhelésre.

Mivel sejtettem, hogy a fő ellenség itt a táplálkozás lesz, betáraztam a zsebekbe egy kisebb csemegeboltra való kaját, egész konkrétan négy zselét és két XL müzliszeletet. Ezeket mind fel is éltem, és az utólagos mérleg az, hogy a frissítőpontokon (ahol egyébként kolbászos vajaskenyér is volt) felmarkolt plusz négyszer fél banán nélkül nem értem volna célba. Hasonlóképpen a frissítőkre hagytam az itatás kérdését is, egyetlen kulacsomat kiittam a 20. kilométerig, utána valami málnaszörpre emlékeztető, de izo-nak becézett rémséggel töltötték meg nagyon kedves lányok, kétszer is, így végül két literből simán végigmentem, de ezt az időjárás is lehetővé tette, alig volt 20 fok. Táplálkozástanilag az egyetlen kritikus pont Galyatető után  következett be (71. km), mikor már azt hittem, hogy mindjárt vége, és nagyvonalúan nem kértem semmit a frissítőn. Ezt 10 percen belül meg is bántam, éreztem, hogy alakul az eléhezés, de az utolsó zselé és a maradék két deci ital kihúzott a szarból, aztán mire ezt is elégettem volna, tényleg befejeződött a verseny. Mondhatom tehát, hogy ez határeset volt, de még éppen sikerült ügyesen csinálni.

Másik kritikus tényezőnek az erőbeosztás tűnt. Mivel rövidebb távokhoz vagyok szokva, félő volt, hogy elfutom az elejét, aztán valahol féltávnál lefekszem az avarba, és ha meg nem talál egy gombaszedő, eggyé válok a természettel. Ezt elkerülendő, igyekeztem kifejezetten visszafogottan kezdeni, sőt, életemben talán először pulzuskontrollal mentem - épp ideje volt, miután 5 éve van ilyen órám. Első közelítésben azt tűztem ki célul, hogy 170 fölé nem engedem magam, de ez naivitásnak tűnt, tekintettel például arra, hogy mindjárt az első hat kilométeren megmásztuk a kékesi sípályát, amelyen így is kistányérra kellett váltani, meg aztán nem annyira az én elhatározásom volt a mérvadó, hanem hogy milyen tempót megy a sor, így in situ emeltem a limitet 175-re, és igyekeztem nem az órára nézni, amikor felkúszott 180 fölé. Ilyenből azért nem sok volt, a napi max. éppen csak 181 lett és többé-kevésbé sikerült tartani a 170-175 alatti tartományt (az átlag 163 lett), és ami különösen örvendetes, hogy az utolsó steigig meg tudtam ezt csinálni, tehát az egyenletes erőbeosztás egész jól sikerült.

Újabb érdekes adat

Persze, ez csak akkor sportos, ha nem esek át a ló másik oldalára, azaz nem lesz túl alacsony az intenzitás, hiszen az nem volt kérdés, hogy könnyedén le tudok-e tekerni 90 kilométert. A kihívás pont az volt benne, hogy mennyire sikerül eltalálni a még fenntartható, de azért versenyképes tempót. Nos, a a végén azért határozottan úgy éreztem, hogy nem végeztem rossz munkát, mert ha nem is halálosan kimerülten, de kellően elfáradva értem a célba, sőt, az utolsó kilométereken már egy kicsit sok is volt a jóból. Azt hiszem, lett még volna ebben egy kis tartalék, de majd talán legközelebb. Szokni kell ezt a hosszútávot is, nem gondoltam, hogy elsőre mindjárt tökéletes lesz.

Amikor neveztem még nem tudtam, hogy ez az idei Maraton OB, így meglepett, hogy milyen sokan vállalták be a hosszútávot. Ezzel együtt egy pillanatig nem volt problémám a tömeggel, Mátraházáig széles betonon mentünk, meg  ez egyébként is lassú rajt része volt, a sípályán aztán szépen egy sorba rendeződtünk - itt történt  egyetlen interperszonális konfiktusom, ráfutottam az előttem hirtelen belassuló kerekére, aminek következtében mindketten leszállni kényszerültünk. A Kékest  közvetlen Szuromi Gyuri  után értem el, aki mégis csak nagy név, igaz, kora alapján az apám lehetne, azt pedig, hogy Pinyo pont mögöttem jön, a hangosbemondóból tudtam meg. Eleve azzal vágtam neki a versenynek, hogy nem megyek senki ellen, csak a saját tempómmal törődök, de amikor ott az ellenfél, nehéz ezt hidegvérrel tűrni.

Hosszú sorban jönnek mennek

Pinyoval sok problémám nem volt, a lefelében a betonon úgy otthagyott, hogy mire a pálya legvisszataszítóbb részére, a majd' 10 km hosszú, köves dózerre rákanyarodtunk, már nem is láttam. Spori közel sem volt ennyire gyors, kétszer is beelőztem ezen a szakaszon, a kettő között meg egy kicsit rugdostam a gépemet, mert nem tudtam vele megegyezésre jutni, hogy most nagy- vagy középtányéron folytatjuk-e a versenyt. A nagyról állandóan lerázódott a lánc, a középről viszont fel akart menni nagyra, de elakadt. Emiatt meg is kellett állnom, Spori ekkor előzött vissza, és - talán tekintettel a Trek-es mezre - lelkiismeretesen megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Gondolom, ha azt mondom neki, hogy nem, semmi sincs rendben, szar a váltóm, akkor sem áll meg nekem szerelni, úgyhogy letudtuk az udvariassági köröket, én mondtam neki, hogy persze, life is beautiful, majd kialkudva egy használhatónak tűnő fokozatot, visszaültem a bringára, és reméltem a legjobbakat. Érdekes módon, több bajom nem volt a váltóval, így utólag sem értem, minek köszönhettem ezt a hisztit.

A lejtő végén átmentünk a célterületen, hogy valamit a közönség is lásson, illetve hogy aki már megbánta az indulást, annak ott legyen a kísértés a feladásra. Az Adrenalin-parkba vezető köves út a fotósok nagy kedvence, részben mert itt van fény, részben meg alig pár száz métert kell eltávolodniuk az autóktól. Nagy örömükre majdnem sikerült izomból átrongyolnom egy kordonszalagon, mire észrevettem, hogy kanyar jön már csak egy látványos farolással sikerült megállnom.

Az átfutáskor (fotó: Hostya Zoli)

Innen jött a pálya azon 40 kilométere, amelyről szinte semmit nem tudtam. Nézegettem előtte a térképen, de reménytelennek tűnt, hogy az alapján kiismerjem, így maradt támpontnak annyi, hogy legközelebb Mátraszentimrén fogom tudni, hol vagyok. Kezdetnek mindjárt estem egyet, egy háromnyilas halállejtőt jelzett a rendezőség egy meglepően ártatlannak tűnő helyen, és mire rájöttem, mire gondoltak, már nem tudtam kikeveredni a vízmosásból. Még pár méterig gondolkodhattam, hogy melyik oldalamra akarok esni, végül a jobb lett belőle, ettől kicsit vadító lettem külsőleg, mert a térdemet egy markáns vérfolyás díszítette a pálya hátralévő részében.

Továbbra is elég sporadikusan tűntek fel csak ellenfelek, először Töreki Ákost előztem be - bár nem ismertem fel, csak egy piros-fehér mezként manifesztálódott, és utólag a célban azonosítottam, hogy kiről is van szó - majd feltűnt a távolban Szász Viktor is. Őt már - elveimmel ellentétben - tudatosan üldöztem, fel is értem rá egy mászósabb szakaszon, de aztán a betonon meglógott. Szentimre előtt az utolsó nagy kihívásra, a rém meredek, köves, de főleg keréknyomos, kistányéros felfelére már előre készültem lélekben, amikor sok-sok évvel ezelőtt az első Mátra Maratonon részt vettem, ezt volt a legnyomasztóbb szakasz. Talán mert ismertem, de most meglepően hamar véget ért, és közel sem viselt meg annyira, mint például azt a kollégát, aki a betonon e szavakkal vezette le a feszültséget*: 'hát, ez geci szar volt'. Igen, anno én is kb. ezt mondtam...

Beleélve magam abba a tévhitbe, hogy most már fent vagyunk, csatlakoztam egy kisebb bolyhoz, mellyel először Szentimrén egy kisebbet, majd Bagolyirtáson egy nagyobbat szálltunk. Valószínűleg nem könnyű 90 kilométert végig kijelezni, de hogy egy betonról való leágazást ne vegyünk észre, az több mint bosszantó. Erre ráment vagy egy perc, nem a világ vége, de akkor is.

Fallóskúton után jött az a rész, amit 'a verseny legélvezetesebb szakaszának' aposztrofált az itiner, ennek megfelelően csalódtam benne, én azt egyáltalán nem élveztem annyira, odafigyelős lejtő volt, amely ráadásul a végén mászós single trackbe csapott át. Itt megint utolértem Szász Viktort, és ezúttal nem hagytam meglógni, el is mentem mellette, nagyon sokat kapott a célig, szerintem valami problémája akadhatott, mert amúgy 20 kilométeren 20 perc nem indokolt.

Valami félreértésből kifolyólag én azt hittem, hogy amikor ismét elérjük Szentimrét, már megyünk Galyatetőnek, ehhez képest egy dózeren megindultunk lefelé, és annyit ereszkedtünk, hogy én már a Bátonyterenye táblán se csodálkoztam volna. De nem, hamarosan  befutottunk Mátraszentlászlóra, ahonnan aztán már tényleg elkezdhettünk az utolsó mászást, azt a szakaszt, amit eleve lekezeltem azzal, hogy ezt már megcsináltam többször síléccel, nem lehet sokkal rosszabb bringával sem. Ha rosszabb nem is volt, de sokkal jobb sem, az amúgy is technikás ösvényen már igencsak éreztem, hogy fáradok, szerencsére jöttek a sífutó pályák, amelyeket betéve ismertem. Itt már olyan apróságoknak is örültem, hogy pl. én tudtam: a Vasas-steig nem emelkedik tovább a kanyar után, meg hogy a Hullámok hány kis dombból áll. Annak viszont kevésbé, hogy egy teljesen öncélú ösvényen fel kellett tolnom a kilátóhoz a gépet. Alapesetben is kérdéses lett volna, hogy ki tudom-e tekerni, de így 70 felett meg se próbáltam, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül.

Galya után végre adtunk a DH-nak, nem lett volna ez egy rossz rész, ha láttam volna belőle valamit, de a napfényes szakaszok után olyan sötét erdő jött hirtelen, hogy alig fogtam fel, merre megy az út, és ez ilyen lejtőnél azért elég ijesztő. Ennek a szakasznak a megkoronázása egy új, egynyomos ösvényen volt, amit szintén veszélyesnek minősített a rendezőség, mint utólag megtudtam, nem is alaptalanul, mert volt, akit innen a mentő vitt el. Nekem semmi gondom nem akadt, a tempómat szépen lehatárolta egy óvatos, középtávos kolléga. Megelőzni nem lehetett, hát megadóan csorogtam mögötte.

Jött vagy 4 km szintút, a jobbik fajtából, ez kizárólag a nagytányér terepe volt, majd jól elrontották a kedvemet azzal, hogy felküldték a pályát jobbra a hegyoldalba, egy köves úton, ahol aztán a kistányér is előkerült, sőt, kicsi híja volt, hogy az se legyen elég. Innen már nagyon szerettem volna a célban lenni, és az nem is volt messze, hiszen már túlléptük a 80-at. Először mentünk egy kicsit a 24-es úton, itt beelőztem egy távolról olyan hosszútávos aurájú KTM-es mezt, aki pechemre beállt mögém, így nem ereszthettem le, nyomni kellett tovább, ráadásul hamarosan letértünk a betonról a pálya talán legrázósabb földútjára. Ezt már nem hagytam szó nélkül:

- Na, ez hiányzott ide a végére!

Ettől az árnyékom is felbátorodott, és elkezdett érdeklődni:

- Melyik távon mész?

- Hosszún.

- Master?

- Miért, te is? Ne már, hogy hajrázni kelljen!

- Én Master 2. És te?

- Én egy.

- Akkor barátok vagyunk!

Most, hogy ezt letisztáztuk, már békében előzgettük a középtávosokat az egyébként szenzációsan jó, egynyomos ösvényen. Idővel egy kidőlt fa okán helyet cseréltünk, éreztem, hogy át lehetne ugratni, de túl zsibbadt voltam az ilyen kalandokhoz. Miként a folytatásban a lejtőzéshez is, így vagy 50 méter hátránnyal értem ki mögötte a Görgőbikki útra, amelyen enyhén fölfelé egy kilométer lehetett hátra a befutóig. Erőm még lett volna hajrázni, de minden fordulatnál éreztem, hogy görcsöl a bal lábam, igaz, csak éppen hogy, de nem kívántam, a versenyt ilyen közel a célhoz elrontani, így feladtam az üldözést, és inkább könnyebb fokozatra kapcsoltam. Ezzel együtt beértem őt a beton végéig, de az utolsó lejtőben nem volt esélyem elkapni, és miután megegyeztünk, hogy nem ellenfél, ez nem is nagyon izgatott.

Attrakció a befutón (Fotó: KeZso)

Jöttem 4:41-et, ami 19,3 km/h átlag. A pályadatok hajszálra stimmeltek a kiíráshoz képest: 89,6 km, 2130 m szint. (Ez csak azért érdekes, mert Harang versenyein pl. teljesen hétköznapi, hogy egy 40 kilós pálya 28-nál véget ér.)

Az OB-t Parti Andris nyerte, állítólag nagy hajrában Szilárd előtt, de mivel én ekkor valahol Galyatető előtt lehettem, nem volt esélyem látni őket. Az idejük: 3:37. A mi kategóriánkban pedig Vizdák Jani győzött 4:02-vel, én 22. lettem (64 versenyzőből).

Bár deklaráltan nem mentem senki ellen, azért csak megnéztem az eredményeket, és nagyon boldog nem lett attól, amit láttam. Ege pl. megvert 18 perccel, de ami vért kíván, hogy Pinyo alig másfél perccel előttem futott be. Ennyi tartalék éppen még lett volna bennem, ha sejtem, hogy ilyen közel van. De hál' istennek nem sejtettem. :)

Eredmények

Ha pedig olyan gondolatom lett volna, hogy én ma nagyot sportoltam, ez is elmúlt, mikor Orsi végre fél ötkor felhívott, hogy tudassa: életben van, 7:21 alatt teljesítette a kajakos Balaton Maraton 50 km-es számát. Így próbáljak meg én férfi lenni a háznál.

 

*Nem célom a blogban a primer trágárság, de ebben a szituációban semmi sem adja vissza jobban a pillanatot, mint ez a velős mondat. Megpróbálhatnám finomítani, mondjuk: 'a kutyafáját, ez de nehéz volt', csakhogy ebben semmi drámai nincs, inkább röhejes. Meg egyébként is, a káromkodás az élő nyelv egyik legfontosabb része. Lófaszt tudnak kendtek, nem magyarul, ugye.

Read more...

Bizony ha beleszámolom a péntek éjszakait is, plusz ezt a három hétvégi futást, akkor szumma szummárum 22 km került a lábaimba. Az már döfi! De azért csak sikerült kiküzdenem (szó szerint) egy harmadik helyet! Szombat reggel sötét felhők gyülekeztek Óbuda felett, de ez egyáltalán nem hatott ki a VK-ban összegyűlt sok versenyző hangulatára. Ugyanez rám nem volt igaz, az éjszakai után támadt
Read more...

Az idei Budapest éjszakai bajnokság (alias Szélrózsa) más terepen mint egy évvel ezelőtt, de nagyjából hasonló csapást mért rám. Akkor 5,8km-es pályára jutott 225m szint, idén 4,8km-en kaptam 270-et. Míg tavaly a meleg idén az eső jelentette a természetes nehezítést. De egyébként esőben futni jó, ezt már többször írtam, és bár a rajtba indulás előtt voltak kétségeim, ezek hamar elmúltak. Pedig
Read more...

Idén is visszatértünk a Nosztorira, egy Váltó OB prológjaként szolgáló középtávra. Az igazság az, hogy én igazából örültem a helyszín változásnak. A terep kicsit már leharcolt az igaz, de magam sem gondoltam volna, hogy még ennyi minden kihozható belőle. eredetileg ugyanis Németbányán lett volna megrendezve, amit meg amúgy sem szeretek.

Hibázni nem nagyon hibáztam, egyedül a befutó pontra egy aprót, sőt még fizikailag is jól ment. Hajtani nem hajtottam szét magamat, sok tétje úgysem volt, viszont nagyon jól éreztem magam tekerés közben. Nyerni mondjuk nem sikerült, kaptam pár percet, de ez most csöppet sem zavart.

 

Középtáv

Amikor bejöttem, akkor pedig az a kép fogadott, hogy László a leendő váltótársam a bringáját dobálja a földhöz, és az szépeket pattog. Aztán próbáltam lenyugtatni, kiderült, hogy letörte a váltópapucsát, de hát az sem a világ vége. És tényleg nem az volt, másnapra össze rakott egy nagyon aranyos single speed gépet. Az az igazi sufnitunning fílingje volt, a fordított fogaskoszorú, és a gyorskötegelők alkotta láncfeszítővel. Ez nagyon szép volt, reméltük, hogy működik is.

Aztán elérkezett persze a rajt pillanata is. Első ember voltam a váltóban, így szépen meg kellett küzdenem a tömegrajttal is. A besorolás nagyon nagy hülyeség volt a rendezőktől. A 'rajt!' felkiáltásra az első sor megindult, majd a többiek úgy gondolták piknikeznek még előttem egy percet, így én a hátsó sorban szívtam, és az Istenért nem akartak elindulni.

Váltó 1.

Valahogy kikerültem őket, de ekkor már az eleje vagy 100 méterrel előttem járt. Az egyes pontra menet utolértem Annát és Benőt, gyanúsan az én pályámon mentek ők is, és velük sikeresen szívtam velük az első pontra. sőt ez folytatódott így tovább, megnéztük a másik pálya 3-as, és 4-es pontját is, ahol mi Benővel fogtuk magunkat és elkezdtünk manőverezni, hogy lejjebb lesz az a pont. Persze mire leértünk a motoros ösvény aljára rájöttünk, hogy még bőven odébb vagyunk. Benő neki is vágott a susnyásnak, én nem bíztam ebben a megoldásban, és visszamentem a másik felére, ahonnan egy ösvény vezetett a négyes pont útjáig.

 

Innen már elég primitívnek ígérkezett a pálya, viszonyt nekem sikerült az ötösre egy úttal előbb lefordulnom jobbra, és így szívtam egy akkorát, hogy fogalmam sem volt hogyan kerültem oda. Bejártam a fél erdőt, aztán meglett a pont is persze. Aztán a hatos ment hiba nélkül, majd a hetesre sikerült megint szívnom, eleinte alig találtam meg az utat, amin át tudok menni a völgyön, aztán helyette találtam egy másikat, amit biztosan nem jelöl a térkép, és azt használtam. A kiskör már szerencsére nem okozott problémát, nagyjából 5 perc hátránnyal jöttem a rivális Anna után, ezen nagyon is csodálkoztam, azt hittem sokkal többet szívtam.

Váltó 2.

Ezután ment László egy kört, majd újra rám került a sor, most a B pályával. A pálya felét már ismertem, ezért már sokkal kevesebb gondolkodással neki lehetett vágni. Utolértem az előttem fél perccel rajtoló Fehér Csabit, és vele együtt mentem. Éreztem, hogy ő bírna még gyorsabban is, de nem nagyon hagyott ott. Én is próbáltam persze biztosra menni, két kisebb, és egy nagyobb hibát sikerült beletennünk. A 6-os pontnál le volt hajtva a térkép alsó része, így az optimális útvonalat nem találtuk meg. Valamint a 8-asnál valahogy nagyon nem stimmelt a térkép, itt is szívtunk egy kicsit.

 

De aztán következett a 9-es, amire csak azért nem akartam átvágni, mert hogy nem lesz meg az út, és nem akarok a réten perceket szívni miatta. Gondoltam kicsit fölé megyek, és akkor tutira megfogjuk. ebből lett egy jó nagy fölé menés, és gyűltek a percet. Innentől szintén hiba nélkül fejeztük be a pályát, sokkal jobban élveztem, mint az előző kört, igaz csak 2 percet sikerül javítani, amit nem is igazán értek, de mindegy.

Ismét László jött, aki pályacsúcsot döntött, és lehajrázva Cicát, felfértünk az abszolút dobogó 3. fokára, valamint a Pannon váltó 2. helyére!

 

Másnapra tartogatta magát a hosszútávú OB, ahol a juniorok össze lettek vonva az elittel az OB-ra való tekintettel. Itt nagy önbizalommal vágtam neki, Daninak meg is ígértem, hogy bealázom. Ez sajnos nem sikerült, a 3. pontra menet a mászás közben sikerült ismét szétszakítanom a láncom. Úgyhogy a verseny számomra itt befejeződött, csak az idáig szerzett tapasztalataimról tudok beszámolni.

 

A pálya teljesen alkalmatlan volt szerintem egy hosszútávra. Méretre persze megvolt, de helyenként nagyon odafigyelős. A kettő szerintem nem fér meg egybe. Valamint a térkép se volt a tuti, de felülmúlta minden elképzelésem, úgy gondoltam a verseny előtt hetekkel, hogy kapunk egy GoogleMaps térképet, és akkor csapassuk. Többet ez a térkép sem mondott, de legalább több köze volt a sportághoz.

Egy verseny másik nézőpontja, és a vitákat teremtő dolog pedig a díjazás. Míg a pannonon és a váltón sokkal kedvezőbb nevezési díjak mellett elhoztam 3 korsót, és egy plédet/párnát, mindegyiken a verseny logojával, itt az osztrákok szeme egy egész zacskó chipssel lett kiszúrva. :)

Read more...

Egy kicsit próbáltam magamnak bebeszélni, hogy erre a Hosszútávú OB-ra felkészültem, de igazából én sem hittem benne. A Váltóra még csak ennyi erőt se pazaroltam, de arra nem is kellett, mivel Roni kiesésével nem láttam veszélyben leendő bajnoki címünket. Ha pedig már nem tökéletes egy felkészülés, akkor legyen nagyon nem az: szerdán egy edzőkörön még felmértem, hogy mennyit lassultam tavaly óta (7:11 kontra az akkori 6:23, igaz, most volt benne három kidőlt fa, meg egy parkoló autó, tehát igazából nem vészes a hátrány), majd egy csütörtöki futással intéztem el, hogy a gyaloglás is nehezen menjen, amit részben az izomláz okozott - hat kilométertől, lehet röhögni, de akkor is - részben meg az, hogy befájdult tőle a térdem. Péntekre a Pannon Napok N10DK pályája így igazi kihívássá nemesedett.

Így jött el a szombat délután, amikor Balatonfüreden a Váltó OB rajtolt. Anna kérdezte a rajt előtt hogy akkor most mi a taktika, úgyhogy gyorsan számot vetettünk, hogy egyáltalán, kik az ellenfelek. A Megalódusz, ugye, kiesett, hirtelenjében a Horváth testvérekkel felálló Kőbánya tűnt a legveszélyesebbnek, illetve a nyílt versenyből Dravetzék, akik igazán elszántnak tűntek, mert az ünnepélyes alkalomra még egyen-inget is turkáltak egy helyi kínai boltban, illetve a László-Bence páros, igaz, ők erős hátránnyal indultak, tekintettel László single-speeddé rombolt, sufnituningolt gépére, és Bence előző éjszaka megünnepelt 18. születésnapjára. Konkurencia tehát akadt éppen, és bár nekem ugyan nagyon nem akaródzott hajtani, mert féltem, hogy a másnap hosszúra félholt leszek, azért aljas módon Annának azért azt tanácsoltam, hogy adjon mindent bele. Neki úgysincs ellenfele vasárnap, nem kár érte, én meg majd meglátom, hogy alakul.

Az első körben kapásból kiderült, hogy ez közel sem az a gyors, pörgős verseny lesz, mint tavaly, jó fél órán túl jött ugyanis az élboly, először a Túró Rudinak öltözött Michael Sommer a mixben, majd az első bajnoki váltóként a KFKI képviseletében Bihari Zoli (akinek ezúton is gratulálok, ez szép volt), majd egy kupacban Benő, Anna és Fehér Csabi. Eddig tehát izgalmas volt a verseny, bár az előzetesen megjelölt ellenfelek közül egyik sem jött be a környékünkön.

Jön Mike

Aztán a vonat

Én nem éltem nagy társasági életet, Bertóti Robit még láttam a kettesen, de ő másik körön ment, a többi váltó meg már korábban lemaradt. A terep nem volt teljesen ismeretlen, hiszen itt rendeztük tavasszal a Világkupát, amiből annyit mindenképpen profitáltam, hogy nem kerestem azokat az ösvényeket, amelyek már akkor is alig voltak meg (ld. első pontunk), de összességében nem hinném, hogy többet tudtam volna róla, mint aki két napot itt versenyzett, sőt, még hibáznom is sikerült bőségesen, először a négyesre való átvágáskor, majd rögtön utána az ötös előtt. Itt egyszerűen eltűnt alólam az út, akármerre néztem, csak bozótot láttam, és ez azon a vidéken, a vegetációs periódus ezen szakaszában egyáltalán nem tréfa, örültem, hogy viszonylag ép bőrrel kikeveredtem a túloldali dózerre, ahol aztán kezdhettem újra a pont keresését.

Első köröm

Innen már viszonylag sima utam volt az átfutóig, illetve a kis körön sem állt elém senki, sőt befogtam két első futót. Annának több, mint 5 perc előnnyel adtam át a váltást, kezdett a verseny hasonlítani arra, amit elképzeltem.

Második körén Anna gyakorlatilag megismételte az elsőt, de végig maradt bőven a mezőny előtt, amely aztán úgy alakult, hogy a bajnoki versenyben volt 3:30 előnyöm a DTC-vel, és további hat a Veszprém-Kőbánya tengellyel szemben. Ezt csak műszaki hibával lehetett elrontani, de valahogy úgy éreztem, ma szerencsém lesz. És lett is.

Ez a kör részemről már alig hasonlított egy versenyre, éppen csak annyira hajtottam, hogy távolról azért versenyző benyomását  keltsem, ezzel együtt jól elmentem az egyes mellett, hülyén hangzik, de egyszerűen elfelejtettem bevágni. Majd rögtön utána bevállaltam egy rizikós keresztezést a réten át, de ez működött. A hármas pontot korábban már láttam,  a krosszmotoros möbiusz-szalagra is az ismert úton haladhattam, de még ebben is sikerült elhelyezni egy fél perces kitérőt, hiába, a koncentrációm nem volt a topon. A temető feletti pontról csak azért jöttem vissza a fennsík peremén, mert lusta voltam kihajtogatni Balatonfüred külsőt a patent alól, ironikus módon ez bizonyult vételnek, majd következett a végjáték, amelynek rögtön az első pontját elhibáztam, pedig Anna még figyelmeztetett is az átfutáskor, hogy vigyázzak vele, de én megnyugtattam, hogy ne aggódjon, ismerem a helyet. Ehhez képest nem láttam meg a bevezető utat. A következő ponton kicsit beszartam, mert Köllőd Robit véltem felfedezni az ösvényen, márpedig ő negyedik futó volt, de mint utólag kiderült, még az egyesre ment, csak éppen nem a vételen. Mindenesetre itt egy kis lendületet vettem, nehogy már szégyenben maradjunk, de akkor már alig volt hátra a célig.

Meg a második

"Túl könnyű győzelem" - ahogy Darth Vader mondotta, mikor levágta a fia kezét. Ezért a teljesítéményért nem érdemelnénk bajnoki aranyat, de hát a sport már csak ilyen igazságos, máskor a belemet kiteszem, és nem kapok semmit, most kicsit helyreállt a világ rendje. Azért mindennel együtt nekem a tavalyi jobban tetszett, abban volt küzdelem is.

Vasárnap már közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet, bár nem volt nagy mezőny, de mindenki benne volt, aki esélyes lehet: Paul, Ege és persze László is, ezúttal már váltós géppel. Színesítette volna még a képet Michael, de ő előző nap legyalázta a bringáját, így nézőnek vonult vissza, illetve Fehér Csabi, aki az év hányását adta elő a célban, bizonyítva, hogy nem viccelt, amikor feladta a versenyt. Feljöttek hozzánk a juniorok - Bence meg is ígérte, hogy lealáz, ha ezt úgy értette, hogy ő szakítja el hamarabb a láncát, akkor sikerült - illetve, rendhagyó módon, a férfi mezőnyben indult Anna is, nem annyira vagányságból, hanem mert elfogyott mögüle a női mezőny, ami egyébként szégyen és gyalázat, de legalább is elég szomorú, miközben elvileg VB-éremesélyes női váltónk lehetne, a gyakorlatban egy magyar bajnokságon nem telik ki a kategória.

A bemelegítéskor éreztem, hogy hiába volt a tegnapi óvatosság, csak elfáradtam, sehogy sem sikerült a pulzusomat 175 fölé sprintelni. Ugyanakkor tartottam a térképtől is, egy villanásra láttam a felvezetők kezében, és elég kétszínűnek tűnt (értsd, csak sárga meg zöld), ennél pedig azért biztosan bonyolultabb a terep. Rossz előérzetem nem volt hiába, a térkép szokás szerint közelített a vázlathoz, sajnos, nem csak fedettségben, mert azt még meg lehet szokni, de az utak minősítésében is. Rögtön az első két kilométeren rá is ment  vagy másfél percem mire összeszoktunk, találtam például egy pöttyözött ösvénynek felvett betonutat, és bár nekem közismerten színes a fantáziám, de ez nem jutott eszembe.

Hosszútáv

Kisebb hibák mellett az sem  volt feltétlenül nyerő, hogy a hármasra elindultam keresztbe a hegyen. Mikor a felénél rájöttem hogy az alapszintköz 10 méter, már megbántam, mert így több mint 100 métert kellett egyben kitolni, hátamban a zavartalan, szőlőt érlelő, balatoni napsütéssel, de akkor már mindegy volt. A hármas előtti viszont majdnem megcsíptem Bedő Csabit, aki nyolc perccel ment előttem. Sajnos, csak majdnem, és mire kijöttem a pontról, már eltűnt a szántó mögötti úton, pedig ha kicsit kevésbé siet, együtt mehettünk volna, erősnek elég erős, de le talán nem szakít. Így utólag belegondolva ez nekem az aranyat, neki pedig egy bronzérmet hozott volna a konyhára, de Csabi nem volt kooperálós kedvében, ráadásul a négyesre menet ki is előztem, így ez megmarad elméletnek.

Ez volt egyébként a nap átmenete, ami erősen megosztotta a mezőnyt, Paul például egészen jobbra került, és vesztett ezzel 5 teljes percet, Ege balra próbálkozott, ő meg lement a térképről. Bihari Zoli balra sikerrel navigált, de neki is öt perce bánta, a vételnek pedig az én középső megoldásom bizonyult. Döntésemben azért szerepet játszott az is, hogy a hármasra onnan jöttem, illetve,hogy a célon átvezető szakasz jó részét már ismertem a bemelegítésből. Rossz hír a jóban, hogy rögtön az elején szembe jött László, próbáltam megsaccolni, hogy mennyi lehet köztünk, és bennem egy Vekker úr veszett el, mert arra tippeltem, hogy kb. két perccel ver eddig, az SI szerint pedig 2:24 volt köztünk a hármason.

Ez határozottan nem volt jó hír, de legalább egy kicsit felébresztett, innen sikerült visszakapaszkodnom egy perc hátrányba, de aztán ott is maradtam. Sok hibám már nem volt, Szentkirányszabadján még sikerült a 7-esre menet belerongyolnom valakinek a lucernásába (fél perc), majd lenduletből bevállalni egy nagyon rossznak tűnő megoldást a 8-asra, de szerencsére kiderült, hogy a völgyoldal rajzolatában minden második szintvonal segéd, hogy miért, az a térképrajzoló titka maradt, de ezúttal örültem a hibájának, mert így a lélekben már bekalkulált 100 méteres mászás a felére zsugorodott, és csak fél percembe került.

A pálya vége inkább egy sprintre hasonlított, de határozottan színvonalas volt, bár a 14-esre megettem egy jelöletlen, kis utat, de mivel hozzám hasonlóan ezt mindenki más is, így ezen nem múlott sok. Itt befogtam Christofot, de szemmel láthatóan nem ez volt számára az év versenye, mert simán lemaradt.

Ha a térképpel és a rendezés nagyvonalúságával nem is, a pályával és a versennyel határozottan elégedett voltam. Még jobban tetszett volna, ha a szokásos egy perc kivételesen fordított előjellel van László és én köztem, de az ilyesmit is meg lehet szokni idővel. Ahogy az egész indult, már annak is örültem, hogy nem ért utol. Hogy Pault és Egét megvertem, az külön öröm, sőt Christofot is. Kár, hogy Michael nem indult, rá azért kíváncsi lettem volna.

Verseny után még betekertem Füredre, így az egész napom 80 km fölé került. Ezt a praktikum mellett az is indokolta, hogy az elkövetkező hétvégén a Mátra Maraton hosszútávján indulok, ami ráadásul OB (annak, akinek van licensze), így ezt tekinthetem az arra való felkészülés paródiájának. Már csak 10 km hiányzik. Meg vagy 1500 méter szint. Élmény lesz.

Váltó OB képek (az a sok mind)

Mindenféle eredmények

Read more...

Pár éve még 400 km feletti hetet nyomtam nyaralás címén, persze Istria sokkal alkalmasabb volt erre, meg az országútival történt, amit ide öngyilkosság lett volna hozni, többek közt a házunkhoz vezető utat sem valószínű hogy ki tudtam volna mászni 39/25-ös áttétellel (montival középtányéron határeset, volt megcsináltam, de élvezetnek nem nevezném). Ha nem is edzőtábori mennyiségben, de azért nem voltunk tétlenek.

Itt van ugye, by default, a bringázás. Már érkezéskor megállapítottuk, hogy ez kemény hét lesz, ami lapos út van, azzal nem jutunk messzire, ráadásul nagyon forgalmasak, így marad a hegy, amelyen rajtunk kívül alig járt valaki, csak erővel kellett bírni, akarattal és fizikaival egyaránt.

Orsi a házunk fölött magasodó hegy peremén levő templom becserkészését tűzte ki primer célnak, no, ezen a projekten három napig dolgoztunk, mert egyrészt magasan volt, másrészt meg fogalmunk sem volt, hogy pontosan hol. Gyanús volt a Zblinje nevű falu, ehhez 15 km-en 700 méter szintet kellett felvenni, olyan stílusban, amit a függvénytan monoton emelkedőnek hív. Ezt mindketten megjártuk, a falu meg is lett, hát, nagyvárosnak azt sem nevezném, konkrétan állt két házból és öt kutyából, úgyhogy tüzetesebb nézelődés helyett én pánikszerű menekülőre fogtam, és csak utólag tudtam meg a házigazdánktól, hogy a templom valóban ott van, csak még kicsit távolabb, a falun túl. Orsi harmadik nekifutásra győzelmet aratott, íme:

Orsi integet a templomtól

Az én első tervem valamivel merészebb volt, bár kevésbé rejtélyes: a Subra felé vezető úton egy 1157 méteres hágó. Ehhez cirka 18 km-t kellett volna tekerni. Azért volna, mert az utolsó két kilométert és az abban rejlő 350 méter szintet végül kihagytam, ugyanis ótvar, köves, lehetetlen földúton vezetett, ahol hamar úgy döntöttem, hogy ezen biciklizzen, akinek hat anyja van. Pedig még az autós térképen is szerepelt, mondjuk, azt megnézném, amikor ott felmegy bárki is kocsival.

B-tervként kitűztem célnak az Ubli Maratont. Ez egy falu volt valahol a hegyen, semmiről nem ismert, de olyan jó fordulópontnak tűnt, és pont 21 km-re volt tőlünk. Mint utóbb kiderült, egy 1000 m feletti hágóval tarkítva. Gyönyörű úton, egyébként, néha fenyvesekben, máskor a csupasz karrmezők között, majd' végig fantasztikus kilátással a Kotori-öbölre. Tériszonyosoknak azért nem ajánlanám, amikor nagy ritkán szembe jött egy-egy szemeteskocsi, igencsak nézegettem, hogy a peremen mennyi helyem van még a szakadékig. Szemeteskocsiból pedig jött vagy három, más járműnek nyomát sem láttam, aztán ez a rejtély is megoldódott, mikor Ubli felett megtaláltam Herceg Novi szeméttelepét. Itt egyszerűen leborították a ganéjt egy völgybe, és meggyújtották, tisztára olyan volt, mint a Gyűrűk Urában Mordor. És mellesleg büdös is. Nesze neked Eco State - Montenegro ugyanis ezzel hirdeti magát.

Az Ubli Maraton befutója

A heti program leghosszabb tekerése pedig igazából nem is Mondenegrohoz kötődik, hanem Horvátországhoz. Egy 52 km-es easy ride keretében mentem a család után Molunatba, igazán bringásbarát, néptelen, és ami a legfontosabb, a korábbiaknál lényegesen laposabb utakon. Egyetlen malőr az volt, hogy bekeveredtem egy zárt parkba (Prevlaka, Horvátország legleglegdélebbi csücskében kell keresni), amelyről csak a kijáratnál tudtam meg, hogy díjfizetés ellenében látogatható, igaz, már befelé menet is üvöltött utánam egy ember a vendéglő teraszáról, de gondoltam, csak ebédre hív, így nem álltam meg. Visszafelé már nem adta magát olyan könnyen, utánam jött motorral, és elég keresetlen stílusban közölte, hogy 'törvényt sértettem' ezért 'most hívni fogja a rendőrséget'. Mivel eközben a pár km-re levő határátkelőre mutogatott, gondoltam, hogy hívjad barátom, ott ugyan várhatnak napestig, mivel nem arra megyek, hanem észak felé, be az országba. Ennyiben is maradtunk. Az út további részén azért nézegettem hátrafelé, hogy jön-e a yard.

Sporttevékenységünk másik felét pedig Orsi új szívszerelme, a kajakozás tette ki. Ha valahol, hát itt lehet ezt élvezni, akár a Kotori öbölben, akár a nyílt vizen, esetleg a Skadar-tavon. Mi csak az öbölben mászkáltunk, és mivel Orsi saját hajóját lusták voltunk levinni, helyben kellett bérelni két sit-on-top típusú lélekvesztőt. Ezekre Orsi eleinte húzta a száját, hogy alig gyorsabb, mint a gumicsónak, de részben nem volt más, részben meg van egy hatalmas előnye, mégpedig az, hogy hülyebiztos, még én sem tudom felborítani. Izgalom híján azért így sem volt az út, az ember elég tehetetlennek érzi magát, amikor a nyílt vízen egy hatalmas jacht közelít pont felé. Mivel a saját sebességem nem volt alkalmas a menekülésre, inkább csak reméltem, hogy ők is látnak engem.

Női kajak kettesünk

Vízi bóklászásunknak két nagy fogása volt, az egyik a dobreci  öböl, amely csak vízen közelíthető meg, ennél fogva sokkal nyugalmasabb, mint Herceg Novi, a másik a Rose melletti tengeralattjáró dokk. Ez volt a másik pillanat, amikor a Gyűrűk Ura jutott eszembe, méghozzá az a része, amikor belépnek a föld alatti városba. Bár teljesen ártatlan a hely, azért kell hozzá egy kis bátorság, hogy az ember egy tök sötét lukba beevezzen. Akkor sem lett sokkal barátságosabb, amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Lepusztult üzemcsarnok, titokzatos, sötétbe vezető, rozsdás ajtók, csendben hullámzó, piszkos víz. Az ember önkéntelenül is Kraftwerket kezd dúdolni.

Az igaz flash egyébként a kettő egymás után. Négy óra kajakozás még akkor is elég kimerítő, ha nem kimondottam intenzív, közvetlen utána két óra bringa, ezer méter szinttel, befutónak a házunkhoz vezető 200 méteres mászással, ezt mindketten kipróbáltuk és  Orsi is meg én is azzal a húbazdmeg-tekintettel értünk fel, amiről kevesen mondanák meg, hogy mi tulajdonképpen jól szórakozunk nyaralás címén. Pedig.

Minden képek

Read more...

Miért megy az ember a tengerhez? Hát persze, hogy a vízért, de legalább is a gyerekek kedvéért, és mivel én már rég tudom, hogy a strandon fekvés engem legfeljebb negyed óráig szórakoztat, eleve úgy választottunk helyszínt, hogy ennél azért változatosabb programra is lehetőségünk nyíljon. Montenegro ebből a szempontból ideálisnak tűnt, hiszen lőtávolon belül egy csomó nagy hegy is van, mindenféle érdekességgel. Hogy miért pont Herceg Noviba (egészen pontosan mellette, Presljeka faluban, amit nem érdemes a térképeken keresni, mert nagyjából tíz házból áll, abból is öt rom, háromban meg a kecskék laknak), annak nincs különösebb oka, egyformán nem ismertük egyik várost sem, itt viszont a ház leírása valami egyedit sejtetett, amiben nem is tévedtünk.

Az első sokk magának a háznak a megközelítése volt. Extra szolgáltatásként kaptunk egy teljesen használhatatlan GPS koordinátát (Moha csak röhögött rajta és elküldött minket a falu másik végébe), majd telefonos segítséggel ezt a leírást: 'a kék-piros kocsmánál át a hídon, a boltíves kerítésnél balra, majd a nagy ciprusnál megint balra, végül egyenesen fel a hegyre'. Nem tudom, a nálunk kevésbé kalandvágyó vendégek közül hányan értékelték volna ezt a rejtvényt, mindenesetre elővéve megkopott botanikai ismereteinket megoldottuk, szerencsére a nagy ciprus tényleg ott volt, és bár hitetlenkedve vágtunk neki az egy kilométeren laza 200 méter szintet felvevő útnak, de végül megtaláltuk a mi szép kis falunkat. Kétségtelen, hogy az iroda leírása minden szempontból stimmelt, ott voltunk a világ végén, illetve attól még egy kicsit balra, de a ház fasza, a kilátás nem különben, és az átmenő forgalom helyett legfeljebb a kecskék zavartak reggelente (hát még ha főzni is tudtak volna, ugye :)).

A faluban

Aztán ha elegünk volt a remetei magányból, elég volt csak lemenni a tengerpartra, mert az viszont pont az ellenkezőjét hozta. Ha a kémiában alkalmazott telítettség fogalmát ki lehet vetíteni a turizmusra, akkor Herceg Novi stradjai erre élő példát szolgáltatnak: egy szép vasárnap délután olyan mennyiségű ember zsúfolódik itt össze, ami még Teréz anyából is embergyűlölőt csinálna. Gyakorlatban már egy törölközőt sem lehetett letenni, de a slusszpoén az volt, hogy páran még ekkor nekiálltak az emberek felett keresztbe labdázni... Ebbe a csapdába csak első nap voltunk hajlandóak besétálni, utána inkább elmenekültünk Horvátországba, ahol lehet, hogy kétszeresek az árak, de legalább élhető a part. Teljesen véletlenül botlottunk bele Molunat faluba, mely - mint utólag kiderült, - az Adria legszebb tengeröble szlogennel hirdeti magát, ami nem is nagyon túlzás, ráadásul egyelőre erről kevesen tudnak. Remélem, túl nagy reklámot nem csinálok neki most.

Herceg Novi strandja...

...és az ellenpont: Molunat

A zsúfoltság egyébként nem Herceg Novi specialitása, úgy tűnt, ezt Montenegro bármelyik vízpartja hozza, teszteltük Bar környékén és Sveti Stefanban is, az utóbbinál ugyan találtunk gyönyörű és szinte kihalt strandot, de arról meg kiderült, hogy valami távoli hotelé, és a közönséges halandó oda be nem teheti a lábát. Sveti Stefannal egyébként sem volt szerencsénk, rövid időn belül négy őrzővédővel keveredtünk szóváltásba, először az óvárosba nem engedtek be, merthogy az felújítás alatt van (igen, az egész), majd kétszer nem sikerült jó helyen parkolni, végül a királynő legendás strandáról zavarták el Orsit, este hétkor, amikor már egyébként sem volt ott senki. De a szabály az szabály. Mindenesetre megállapítottuk, hogy Sveti Stefan bekaphatja, itt úgy tűnik, minden tilos.

Ezzel ellentétben a tengertől távol viszont úgy tűnt, mindent szabad, még akkor is, ha a hely Nemzeti Parkként fut. Legjobb példa erre a hazaúton meglátogatott Durmitor volt, amelynek legfőbb látványossága a Crno Jezero (Fekete-tó, kb. mint a Csorba-tó a Tátrában, egy fenyvesekkel körbevett tengerszem 1500 m magasságban). A Lonely Planet egyébként kiváló leírása itt csúnyán megvezetett minket, mert az 'easy walk around the lake' egy kicsit alulbecsülte a valóságot, erre Orsi akkor jött rá, mikor bringázás közben egy lánccal biztosított létrába futott.

Bár már az is meglepő volt, hogy simán és korlátozás nélkül engedik a bringázást (azóta már tudjuk, hogy erre tömegigény aligha van, az utak kifejezetten technikásak, kövesek, gyökeresek, nem átlag túrázónak valók), sőt, a nagyon-védett tóban való kötetlen horgászást és fürdést is! Mindezért csupán 2 eurót kérnek a Nemzeti Parkba való belépés címen, amit viszont mi elegánsan kikerültünk.

Crno Jezero

A Durmitor másik nagy látványossága a Tara folyó, illetve annak 1300 méter mély szurdokvölgye, amely az extrém sportok Mekkája és Medinája egyszerre, elsősorban rafting túráiról ismert, de ezt mi idő hiányában nem vállaltuk be (a legrövidebb program is fél napos, de a jobbak több napig tartanak). Miként a folyó felett átívelő legendás hídról való kétségtelenül impozáns leugrást sem. Persze, gumikötéllel. Orsi ugyan mondta, hogy befizet, sőt, a személyzet is nagyon győzködött, hogy ennél jobb hely a bungee jumpingra nincs is, amiben igazuk lehet, mégiscsak más, mint a Szigeten a toronydaru, és engem mindig is érdekelt a szabadesés, de aztán mégsem mentem bele, mert... Mert nem is tudom. Idő, pénz, meg valószínűleg egy kis bátorság is hiányzott hozzá, mindenesetre a gyerekeim határozottan közölték, hogy nem szeretnék, ha leugranék, és ez remek kibúvó volt számomra. Azért legközelebb, talán...

Tara: kilátás a jumping standról

A másik, amit idő hiányában nem vállaltunk be az a Skadar-tavon való sétahajózás. Pedig már volt egy önjelölt csónakosunk, aki 25 euróért a egész családot elvitte volna, a maga nemében páratlanul olcsó ajánlat, a hely pedig nagyon ott van a szeren, akkora vízliliom mezők vannak a partján, hogy a végét alig látni.

Ami tehát Montenegro természeti értékeit illeti, arra a megállapításra jutottunk, hogy ide ezekért a programokért külön kell jönni, és kár mindezt a tengerparttal elrontani. Csak egy-egy Nemzeti Park megér egy teljes hetet.

Liliomok a Skadar-tónál

És persze adtunk azért a kultúrának is. Kezdetnek ott volt mindjárt Herceg Novi, amely mint kiderült, a helyi szerbség egyik központja, a jó ég tudja miért, de a Montenegroban ragadt szerbek elsősorban itt élnek, illetve sokkal érhetőbb módon az ország északi határánál. Ezt elsősorban rengeteg falfirka tudatta, de a helyi kocsma is a szerb zászló színeire volt festve, a lakosok pedig akkora ortodox aranykeresztet hordanak a nyakukban, amely váratlan NATO bombázás esetén önmagában biztosítja a család jövőjét. Maga a város egyébként olyan, mint az összes többi a környéken, sikátoros, lépcsős, persze hangulatos meg minden, de aki egy ilyet lát, az könnyen el tudja képzelni a többit is, így a sokkal híresebb Kotor illetve Budva ki is került az útitervünkből. Azért Dubrovnikba elmentünk az egyik este, mégiscsak az Adria gyöngye. Hát, ott sincsenek kevesen, látszólag az, hogy a várost csak egész bizarr módon, Bosznián át lehet észak felől megközelíteni, nem vetette vissza a turizmust.

Kocsma szerb színekben

Folyt köv.

Ja, és persze a képek.

Read more...

A Montenegróba vezető útról minden fórum, illetve lelkiismeretesebb utazási iroda elmondja, hogy erős idegek kellenek hozzá, és senkit ne tévesszen meg, hogy olyan rövidnek tűnik a távolság dél felé. Meg hogy nyugodtan keresztül lehet utazni Szerbián, vagy akár Bosznián is, aki szerencsés nem lép aknára, sőt, akár a traffipaxot is megúszhatja. A hamisítatlan balkáni élményért azonban kárpótol a táj, amely valóban nagyon szép, tisztára mint az Alpok, feltéve, hogy az emberi civilizációnak éppen semmi nyoma, mert amúgy inkább Érd-külsőre hajaz.

Mi Bosznián át mentünk, mert valamiért nem volt bizalmam Szerbiához, illetve szerettem volna elkerülni a legnépszerűbb tranzit útvonalakat, és főleg a röszkei határátkelőt. Mire átértünk rajta, biztos voltam benne, hogy ez az ország egyetlen nagy építőanyag-telep, amelynek választékából egyedül a vakolat hiányzik, mivel az a házak nagy részén nem volt. Most vagy szeretik a csupasz téglát, vagy ez egy betöltetlen piaci rés, ajánlom a Terranova figyelmébe. (Hasonlóan hiánycikk még az erkély-korlát, amelyet a lakosok vélhetően a tériszony teljes hiányával kompenzálnak.) A mélypont egyébként a Sarajevoba bevezető főút, amely egész jó esélyekkel indulhat a világ legrondább utcája címért: kizárólag nyers téglaházakban kizárólag kínai üzletek találhatók, nagyjából két kilométer hosszan.

A Niksicbe vezető főút

A száraz tényeknél maradva. Odafelé az Udvar - Zupanja - Sarajevo - Mostar - Trebinje - Herceg Novi útvonalat választottuk, melyet egy 6 órás első felvonás után (remek szállást találtunk Srebrenik előtt) egy további 10 órás egészített ki, igaz, ebben már a mostari hídbámulás is benne volt.

És még ez volt a jobbik, mert a visszaút horror hosszúra sikerült, bár ez nem releváns, mert részben direkt a hegyek felé mentünk (Durmitor, Tara), részben meg ledöglött alattunk a céges Ford. Bálint valamilyen isteni sugallatból kifolyólag megkérdezte, hogy milyen az, amikor túlmelegszik egy autó, mire mi gyerekkori skodás élményeinket felelevenítve elmagyaráztuk neki, azzal zárva, hogy 'de ilyen ma már nem fordul elő', erre a hűtővíz úgy döntött, hogy dehogynem, mindezt a Tara-szurdok oldalában. Mire 500 méter múlva elértünk egy forrást, már derekasan füstölt, így lélekben búcsút mondtunk a hengerfejnek is, majd megálltunk és szomorúan vártuk, hogy lehűljön a rendszer. Rövid időn belül vagy négy autónyi helyi lakos is csatlakozott hozzánk és nagy rutinnal elkezdték szerelni az autónkat, ellenkezni nem sok esélyünk volt, meg látszólag jobban értettek hozzá, mint mi, éppen csak kommunikálni volt velük képtelenség, mert a szerben kívül (vagy mi a helyi nyelv) semmit nem beszéltek, igaz, amikor látták, hogy nem értem, megismételték tagoltan is.

Végül forrásvízzel helyettesítve a szinte teljesen eltűnt hűtőfolyadékot átmeneti laufot kaptunk és ezzel eljutottunk Pljevlja nagyvárosba, amelyről az útikönyv csak annyit írt, hogy nincs ott semmi látnivaló, kivéve, ha az ember rajong a hőerőművekért és a szénbányákért. Itt megint konstatáltuk, hogy száraz a hűtőrendszer, és mivel fél órás töltésekkel nem volt valószínű, hogy ebben az életben hazaérjünk, kénytelenek voltunk szervizt keresni, ami a nyelvi nehézségek és a szombat esti időpont ellenére meglepően flottul sikerült, öt perc múlva megvolt a diagnózis, egy óra múlva pedig 17 euró ellenében kész lett az autónk.

Biztos vagyok benne, hogy sokan nagyon kíváncsiak a részletekre, ezért leírom: egy korábbi koccanás miatt (melyre konkrétan nem emlékszünk) megtört az eleje, többek közt az a bilincs, ami a hűtő gumicsövét tartotta. Ettől az nekifeszült az ékszíjnak, ezt pedig csak egy ideig torelálta, aztán érthető módon kilyukadt. A mester egy vascső és négy bilincs segítségével hajtotta végre a bypass-műtétet, amely ha nem is szabványos, de hazáig működött, a többi pedig már a márkaszervíz dolga.

Pljevlja city

Pljevljához még egy rettentes szálloda emléke fűződik, ahol nem volt melegvíz, semmilyen általunk ismert nyelven nem beszélt a személyzet, közelharcot kellett vívni azért, hogy a bringákat bevihessük, illetve négyünkre adtak egy háromágyas szobát, amelynek következtében én az erkélyen alhattam. Mindezt 60 euróért. Welcome to Hotel Delta.

Visszatérve az útra. Két gyakorlati jótanács azok számára, akik ide indulnak. Az egyik, hogy tényleg rengeteg a rendőr, átlag óránként láttunk ellenőrzést, de egyiknél sem voltak ránk kiváncsiak. Ugyanakkor a szabálykövető magatartás szinte lehetetlen, nagyon sokszor fogalmam se volt, hogy most lakott területen belül vagy kívül vagyunk-e, mivel vagy a település elejét vagy a végét jelző tábla hiányzik, plusz ezt még változatos sebesség-korlátozásokkal is bonyolítják. Maradt az ima. De az működött.

A másik, hogy a GPS-t nyugodtan el lehet felejteni, esetleg érdekességképpen be lehet kapcsolni (a mienk például remek South Park részeket tud lejátszani, tehát messze nem felesleges útitárs), de csak arra hagyatkozni életveszélyes. Egész főútvonalak hiányoznak róla, vagy fordítva, Moha szerint ott kéne lennie, de időközben eldózerolták és behintették sóval. A papír térképek sem tökéletesek, de még mindig jóval sanszosabb azokkal navigálni. A dolog romantikáját fokozza az útjelző táblák random hiánya.

Út a Lovcen tetején

Meg hát az utak szélessége... Példának okáért itt a Kotor - Cetinje szakasz, illetve annak méltó folytatása, a Rijeka Crnojevica - Virpazar főút. Itthon ilyesmit csak erdészeti magánútként találunk, de azokra legalább gondosan kiírják, hogy nem vállalnak felelősséget semmiért. Ellenben itt ez teljesen átlagos, alig egy autónyi szélességű, gyakorlatilag beláthatatlan kanyarokkal, ha szembe jön valaki, akkor a vészfékezés után hosszas helyezkedés kezdődik, hogy ki mer jobban ráhúzódni a sziklafalra/szakadékra. Még szerencse, hogy az átlagos terhelés kb. 1 autó/óra, így 20-30 km/h-val egész jó lehet haladni. Kivéve, ha szembe jön a cseh extrénsport iroda utánfutós busza, mellyel mi a Lovcen tetején találkoztunk, nagy mázlira már túl a 25 hajtűkanyart magába foglaló szerpentinen, mert hogy ott hogyan jutott át, azt el nem tudom képzelni, szerintem még most is ott van, ha helikopterrel ki nem emelték.

Az utazás arrafelé tehát messze nem felhőtlen élmény, így mire a magyar határőr megkérdezte, hogy jó idő volt-e a tengernél, csak annyira futotta tőlem, hogy 'nem, szar meleg volt', pedig a rosszkedv nem a tengerpartnak szólt, hanem az éppen mögöttünk levő másfél napos autózásnak. Mert amúgy Montenegro klassz hely.

Folyt. köv.

Addig is: képek.

Read more...

(Előszóként annyit, hogy a my.opera-s oldalam, már tökéletesen alkalmatlan képek megjelenítésére, mivel csupán 1 képet engedélyez megnézni, és lassan 1 képnézegető programmal sem kompatibilis, így a zárójelben található kép, és térkép elnevezéseket az alábbi linken érhetitek el:
http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/ megértéseteket köszönöm, aztán hamarosan költözöm)
Már-már visszaemlékezős rovat szaga van a dolognak jól tudom, de ne essünk abba a tévhitbe, hogy ez feltétlenül rossz. Már maga a verseny után lereszelt aggyal, kóma közeli állapotban tudtam, hogy időt kell hagynom az emlékeknek, és megvárni amíg rátelepszik a rozsda a lidércre, hogy aztán lekaparva, csak színtiszta esszenciát kapva egy örömteli élmény dús balladába csomagoljam a mondókámat.
Kezdeném azzal, hogy a csapatösszeállítást idén is megnehezítette a rátermett és kellő igénytelenséggel (a szó legpozitívabb értelmében) felvértezett hölgy versenyző(k) kiválasztása. A magyar női mezőny többszöri szitán való átpréselése végül eredményesen zárult és Füzy Anna és Zsigmond Száva személyében teljes lett, a 2008-as címvédő, formálisan XII. kerületi csapat. Hogy némi hangot is adjunk világ(vagyis Pusztamarót)megváltó ideánknak, Vöcsök megszülte a MOM plus ultra fedőnevet, amivel lássuk be, feladtuk magunknak a leckét. Tartsunk is egy névsorolvasást futási sorrendben:
Jómagam, Vöcsök, Mets Marci, Györgyi Peti, Száva és Anna. Utóbbiak csapaton belüli elhelyezkedését nem soviniszta nézetek ellették, csupán a legális keretek között működő stratégiai kiállítás intézményének létezése, amire majd még visszatérek. De ennyit a bevezetőről lássuk mi is történt.
2010. május 29-én az országban tanyázó viharcellák közti ritkás hézagok egyike pont Pusztamarót felett helyezkedett el, így kilátás nyílt egy élvezhető mérkőzésre, mielőtt Poszeidón újra lecsaphatott volna. Több részletben szivárogtunk ki a tett színhelyére, majd átöltözésből visszajövet tátott szájjal megcsodáltam az 1-es számú főhadiszállásunk épülését, ahol a bazári hangulat keveredett a versenyforma iránti fanatizmus vezérelte vallásos áhítattal. Már-már Tiomilát kezdtem hallucinálni, bár ez valószínű inkább annak volt köszönhető, hogy JóGa az előző esti programját épp mellettem párologtatta el a pólusain keresztül, így a szeszgőz kissé átrendezte a valóságérzetemet. Még a derbi előtt hosszú órákat töltöttem az ütemterv készítéssel, hisz az ésszerű erőbeosztás itt sokat vet a latba. Az első lényeges szempont a nappali nehéz pályák még az éj leszállta előtti bekebelezése volt, amihez bizony nem szabadott spórolni a kakaóval az első pillanatoktól kezdve sem. Első futóként a szokásos Start Farstát kellett magamévá tennem, mégpedig úgy, hogy a presztízs vezető pozícióban vágom csuklón Vöcsköt. A jókedvemre és a rajtvonal zöld gyepére sötét árnyékot vetett a hasonló instrukciókkal ellátott ellenfeleim vészjósló vicsorgásai. Nevekben kifejezve Pelyhest, JóGát, és az addig ártalmatlannak vélt ős-Töris génekkel manipulált Nagy Pistát kellett 5,2km-en át a hátam mögött tartanom, ami elég rágós falatnak ígérkezett. Visszaszámláláskor a térképemet résnyire fellibentő kellemes nyugati szellő jótékony hatással volt a reakcióidőmre, amit a felvételek is tökéletesen bizonyítanak, amint szököm az egyes pályán ->

Szükségem is volt rá, mert rögtön tudtam, hogy keresztbe kell futnom a tömeg futási irányán, ami tényleg csak centiken múlott, mert már hallottam a szöges cipők csikorgását a hallójáratom peremén. Egy kisebb „body-check”-et leszámítva (bátyámmal, úgyhogy családon belüli erőszak maradt) már irányba is álltam. - >
(térkép1)
Nos nehéz lenne skandinávos vadregényes tájról tudósítanom, mert az első két pontra, csak a csalánt és a gallyakat rúgtuk fel a magyar légtérbe, illetve az egyesre én majdnem dobtam egy csattanos hasast az utolsó pillanatban kibúvó kis tavacskába. A kettesről kijövet kicsit tébláboltam a zöldségben amivel már el is adtam az előnyömet, egyenesen Nagy Pista kezébe, aki még hírből sem ismeri a fájdalom kifejezést és szinonimáit. A váltó egyik átka a kódok ellenőrzése a 4-esen csapott orcán, és több másodpercig vesztegeltem a ganéban mire megfejtettem, hogy csak elnéztem a kódot és jó helyen állok. Cirkuszi bohócként kimásztam a dagonyából és iramodtam az 5-ösre, ahol harmadik helyen állva JóGa jó idegenvezetőként továbbalázva az előző szituációmért közölte, hogyha felnézek láthatom, hogy épp két Töris játékos háta billeg előttem. A 6-7 közti útfutáson már elől voltam, de ez csak arra volt jó, hogy a tekintélyes szeder falban ne vegyem észre az egyetlen kis átjárót, amivel levághatom a szerpentin kanyarulatát, amit Pelyhes és NagyPista nem törődve mimóza lelkemmel, kihasznált. Mire bevillant a hetes ők már épp fogták Danival, sarkamban meg a másik jómadár JóGa lihegett. Gyanús irányban futottak ki róla, ők ketten előttem, ami aztán meg is pecsételte a sorsukat, hál’ istennek. De még mindig mögöttem volt JóGa, mi a túrót kezdjek egy olyannal, aki 58-as 400-akkal edz?? Nemi szervemet nem kímélve rongyoltam le a 10-esről a szedresben, és a befutót is elsőnek fogtam vagy 1mp-cel, de a technika cserben hagyott, vagy épp Hites Viktor… Mert annak ellenére, hogy gyorsabb a műanyag pöcörőm Gáborénál mégis egyszerre csippantottunk (valószínű csak az egyik befutó doboz volt élesítve, ami értelemszerűen nem az enyém volt). Még csak két lépésnyi előnnyel sem tudtam nekiindulni, amivel legalább leszoríthattam volna a kavicságyba, így a kondenzcsíkjában prüszkölve a második helyen zavartam ki Vöcsköt a verseny legszívósabb pályájára, az elsőszámú hosszú nehéz etapra.
(kép2)
(kép3)
Első helyen hozni ugyan nem sikerült, de legalább az ütemtervet tartottam a megjósolt idővel (29:54)!
Szűk 3,5 órás szünet után jöhetett az Everest-Light csúcshódítási kísérlet a második számú Hosszú nehéz pályán.
(térkép2)
Hát ha egy pályát lehet utálni, akkor az ez volt. A bozót, kövek, mászás sorminta követte egymást ilyen-olyan variációkban és kombinációkban. A 7-es és 9-es pontok körüli erősen ágyúzott területen egészen közel is képes voltam perceket elmajomkodni, bár lehet, hogy csak a bozótban elszenvedett vérveszteség és az oxigén hiány elegye mért rám ilyen pusztító hatást. Mindenesetre olyan megtörten érkeztem a pálya végére, hogy nem is mertem a táboron keresztül futni, inkább hátul besunnyogtam a gondnok szalonnasütögetésén átvágva. (Már a kifutásom előtt indonéz táncos-lányok társaságában leültünk tárgyalni Vöcsökkel, hogy melyikünk fusson a három LD - Hosszú Nehéz Nappali - pályából kettőt, mert éjszaka úgyis én fogok melózni, aztán megegyeztünk, hogy még átgondolja, de valószínű elviszi ő.) A befutó pontot lebökve már kúsztam is a cél felé, mikor váltásnál Vöcsök nekem szegezte a kérdést: „Menni fog még egy LD pálya?” Nos mit mondhattam volna ilyenkor egy nálam 13 évvel idősebb, már a Br-es karrierjét tervezgető csapattársamnak? Rezignált beletörődéssel hosszú sóhaj kíséretében odaböktem egy „Igen”-t. Na ennyit arról, hogy rápihenek az éjszakai mészárlásra.
Eztán visszacammogtam a főhadiszállásra tankolni és feltöltődni. Az utolsó 4m-es spagetti tészta anakondát mikor magamba szürcsöltem, már vissza is tért Vöcsök, így egy újabb csúcstalálkozót indítványoztunk. Öröm volt az ürömben, hogy még az esti 8 órás szürkületi pályák előtt ki tudtam menni az utolsó Hosszú nehéz nappalira, ám a fél 8 utáni elrajtolásom egy kisebb dilemmát görgetett elém, vagyis, hogy vigyek e lampiont magammal. Végül Száva mentett meg egy fejpánt és egy fejlámpa közös gyermekével - >
(kép4)
Ezzel a megoldással legalább nem kellett szentjánosbogarakat gyűjtenem a markomban és nem is kellett még a műanyag koronámért sem nyúlnom.
Magáról a pályáról nem kívánok hosszabb memorandumot körmölni.
(térkép3)
A váltó OB-n már randiztam azzal a heggyel amire most is felzavartak, habár akkor észrevettem azt az utat, amin most kislányos zavaromban játszi könnyedséggel átszökdeltem a 7-esre menet. Emellett a 14-es felé kereszteztük a korábban reklámozott félig beomlott gátat. Közeledve vártam már a reményvesztett emberek hömpölygő áradatban való nyöszörgését, de odaérve a méretes lyukon kívül mást nem találtam. Persze azért megfontoltam a lépéseimet, nehogy egy rossz mozdulatért egy ingyen-raftinggal fizessek Zsámbékig. Ezen akadályt leküzdve végül is 53 perc alatt ezt a menüt is magamévá tettem, ráadásul lámpakapcsolgatás nélkül.
Most, hogy beköszöntött a várva-várt éjszaka, a pislogásaimmal ellentétben a pihenőm tovább rövidült.
2,5 órányi időt utaltak ki nekem a váltótársak a pihenésre, amit 20,4km-nyi sportolás után gúnyosan kevésnek éreztem. Jöhetett az első Hosszú Nehéz Éjszakai este 11 körül. Épphogy csak rázendítettek a baglyok mikor szembesültem, hogy Hites Viktorék megint felküldenek a hegyre, röpke 160 szinttel, 4 átmenet alatt.
(térkép4)
Különösebb gondjaim nem akadtak a pályával, a 4-es után estem dilemmába, hogy honnan érdemes ezt a pontot fogni, aztán legyintettem és mentem egyenesen felidézve a tavalyi KOB-os rémképeket. Kereken 12 órája kezdődött el a verseny mikor a gyűjtő ponton talajt fogtam, és a befutó kordonban futva még bevilágítottam a 20W-osommal, hogy a rajt lekésést konokul kedvelő Vöcsök készen áll e már a saját maga bohókás SDN (Rövid Nehéz Éccakai) menüjére. Készen állt. 0:02-kor nekiindult az erdőnek én pedig a jól megérdemelt puha ágyamnak, hogy végre lemehessek alfába és horpaszthassak egy nagyot. Szárazba burkolózva, csalántól elcsépelt csülkökkel hevertem a hányózsákomban. Az alvás így persze csak egy utópisztikus fantazmagóriává degradálódott, de legalább a következő éjszakai pályámon már rám fog világosodni. Legalábbis így kalkuláltunk korábban. Aztán az ébren hánykolódásomat kihasználva újra számoltam a dolgokat fejben és bizony rá kellett jönnöm, hogy a következő LDN (Hosszú Nehéz Éccakai) pályámat is masszívan tücsökciripelés fogja színesíteni. Néhány perc múlva Vöcsök is vállon veregetett ennek a ténynek a tudatában, én pedig morcosan fal felé fordultam.
Éjjel háromkor lekapcsoltam a receptoraimat, hogy újra magamra bírjam húzni a vizes cipőmet és harci gúnyámat majd negyed négykor erős undorral kisérve kikotródtam az 5. pályámra, amiből már a 4. volt LD (2 nappal, 2 éccakai).
(térkép5)
Az 1-es, 2-es közti úton baktatva láttam ácsorogni egy alakot.
-„Hanyasra mész?” – kérdezte megszeppenve.
-„63-asra!” – válaszoltam
- „Téged az Isten küldött… de… Isti Te vagy az?”
- „Imi? Te meg mit kódorogsz itt?”
- „hát… lementem a térképről”
Ezután „karon fogtam” és vontató üzemmódba kapcsoltam, jól jön nekem is a plusz fény. Majd gyanús lett, hogy a térkép szélén találkoztunk és ugyanoda megyünk, úgyhogy rákérdeztem és kiderült, hogy tök ugyanazon a pályán vagyunk, csak ő épp 20 perccel korábban ment ki. Mondanom sem kell, hogy részéről az új megváltót testesítettem meg. Ráadásul tudni kell Imiről, hogy ő napközben már egyszer hogy úgy mondjam, félrekalibrálta a táplálkozását, sokkal inkább a folyadék bevitelre fektette a hangsúlyt, és így egy ájulás közeli vegetatív állapotban tudta le két óra alatt a 8km-es pályáját. Ezután remélem mindenki előtt világos, hogy nem volt szívem a lerakását még csak fontolóra sem venni, így egy hajszállal ha lassabban is, de együtt kotródtunk tovább. Előbb a lenti ártérben térdig érő vízben, majd átfutva a réteken a vízzel teli cipőinket és gatyáinkat hempergettük meg a szúrós dudvában is, mert éjjel fél 4kor az 5. pályát futva ennél szebbet álmodni sem lehet. Az 5. pontról kifutva az éjjel utolsó valamire való feladata következett, gondoltam én. Ám ez a feladat végül a 72-es kódú lidércnyomásként vonult be a nagy tájfutó legendáriumba. Hogy a térkép minősíthetetlen és mindent mutat, csak a valóságot nem, azt hiszem ezt már mindannyian réges-rég megszoktuk, sőt mi több a vérünké vált. Itt azonban az éjszaka, a mindent felemésztő bozót, és a teljes fizikai és lelki elgyötörtség találkozott. A pont előtti szárazárokig minden stimmelt. Majd felnézve (felvilágítva) az égig érő paszuly-rengeteget azonosítottam a hármas-zöld foltként. Ezt a kis 50x50m-es foltot, minden irányból mindenféle állati tulajdonságot lemodellezve a vaddisznótól kezdve a hitvány ganajtúróig átkutattam centiről centire ám semmi. 10 percen át csak megalázottan elgyötörten vájkáltam a ganéban eredménytelenül, majd Imi feljebb mászva rálelt a bójára. Mondanom sem kell a pont felett jelölt hármas-zöld foltnak ott se híre se hamva nem volt. Ezután már hamar befutottam, de teljesen tönkreverte a lelkesedésemet az eset. Vöcsök felé is eleresztettem egy obszcén szógörgeteget, hogy magyarázzam késésem okát. (Utólag az volt a magyarázat arra a pontelhelyezésre, hogy úgy hitték, úgyis mindenki nappal futja azt az éjszakai pályát. A logika úgy mind az igazság, odaát van.)
(kép5)
A majdnem 3 órás pihenő időmben újabb kalkuláció következett, és kiderült az amire amúgy is készültünk. Vagyis ki kellett állítani egy lányt a csapatból, mert már kilőttünk minden könnyű pályát, és se Száva, se Anna nyakába nem akartunk 18-20 óra leteltével nehéz vagy hosszú etapot varrni. Úgyhogy végül Szávának mutattuk fel a virtuális piros lapot, így számára jöhetett a pihenés. (1 embert ki lehet állítani sérülés, vagy egyéb indokkal úgy, hogy a csapat érte nem kap büntetést) A maradék nappali pályákból kicsippentettem egy RÖVID Nehéz pályát, ami igazi felüdülésnek számított, így reggel 6:45kor 6-odjára kezdtem el a bemelegíteni, és a fejemet a vállaim felett tartani.
(térkép6)
Ezen e pályán találkoztam az egyéni váltós Sólyommal… mit ne mondjak, ő sem indiánszökdelésben közelítette meg a pontot. Az utolsó emelkedőn már bekapcsoltam a 30mp kocogás 10mp séta üzemmódot, bár így is gondosan meg kellett terveznem minden egyes keresztbedőlt fa átlépését. A befutó pont villanyoszlopába már meg kellett kapaszkodnom, de végül is állva maradtam, nem kellett rám számolni. Befutás után csak a bambulásra maradt energiám, az összes többit a zsebemben raktároztam az utolsó futásomra. 9 óra 4 perckor hivatalosan is elkezdtük a Final Farsta névre hallgató végső pályákat, amin Anna úgy végig nyargalt, hogy a félig összecsuklott szemhéjam újra életre kelt. Még egyszer utoljára beröffentettem a motort és egy utolsót löktem magamon a váltóhely felé, majd tömény undorral letéptem az aznapi utolsó térképemet.
(térkép7)
Még 5km még 130 szint. Heroikus küzdelem vette kezdetét, és nem is ért véget csak 36 perc elteltével, de akkor véglegesen… 44,2km és 1425m szint leküzdése után 11-kor letettem a lantot. A jéghideg zuhanyzóban a maradék lelkesedésem is elcsorgott a lefolyóban, de legalább túl voltam rajta. Vöcsök 23:35:45-tel a verseny kezdete után a csordaszellemnek köszönhetően a csapattársaival karöltve befutott a célba megvédve a címünket.
A versenynek rituálisan is véget vetett a délre időzített özönvíz.
(kép6)
Nem mondom, hogy megbántam a részvételt, de most már felismertem az előnyeit is, hogy nem évente rendezik meg.
Összességében elmondhatom… örülök, hogy élek. 2012-ben gyertek el még többen! :up:



Read more...

Idén Norvégiában rendezték meg a Tájfutó Világbajnokságot, és nemcsak a helyszín volt Skandináviában, hanem az érmek nagy része is ezen a tájon maradt. A Dugóka több bejegyzésen át mutatja be a történteket.

A terep városi volt, sok magánterülettel, belvárosi résszel, és sakktáblaszerű utcahálózattal. Egy Várban is rejtettek el pontokat, így fokozva a verseny izgalmát.
Férfiak: Itt Matthias Müller nyert, aki 2 másodperccel verte meg a szintén svájci Fabian Hertnert. Tőle 2 századdal lemaradva, a francia Frédéric Tranchand vihette haza a bronzérmet. Lenkei Zsoltnak is gratulálnunk kell, aki az előkelő 35. helyen végzett, ezzel megvédve Magyarország becsületét.
Térkép
Eredmények
Nők: A Svájci Simone Nigli nyert, 7 százados előnnyel, a címvédő Helena Jansson előtt. Bő öt másodperccel az ezüsttől lemaradva Marianne Andersen, hazai versenyző ért célba. Itt sajnos nem jutott a legjobb 45 közé Magyarországi versenyző.
Talán itt azért volt több nem skandináv helyezett, mert a városok jellege nem tér el annyira a különböző európai tájakon?
Térkép
Eredmények

Fotógalléria 
Read more...